A The End of the F***ing World gyerekszereplői ártatlan bárányként néznek farkasszemet a felnőtté válással. James és Alyssa 17 évesek. Mindketten notórius kívülállók. James totális passzivitásba menekül, hogy kisállatok rituális lemészárlásával és örömtelen maszturbációval próbáljon megfelelni a pszichopátiás személyiségzavar diagnózisának, míg Alyssa az érzelmi spektrum másik végén a verbális agresszióban keres menedéket. Előbbi csöndben tagad, utóbbinak minden mocskos szájú megnyilvánulása hadüzenet a konvenciók ellen. Egyikőjük számára sincs hely kortársaik napi szívatásokra és tartalmatlan chatüzenetekre épülő mindennapjaiban. Izolációjuk olyan mértékű, hogy megsemmisítik a mobiltelefonjukat, vagy eleve nem is rendelkeznek vele. A hivatalos nagykorúság előszobájában a viszonyítási pontok nélküli kamaszok egymásra találnak, hogy együtt keressenek okot lázadásuknak.
A sorozat nyolc, egyenként húsz perces epizódja Charles S. Forseman első önálló képregényének adaptációja, néhány apró, de dramaturgiailag indokolt változtatástól eltekintve hűen követi a fiatalkorú Bonnie és Clyde történetét. A serdülőkor nyomasztó kilátástalanságát felerősíti a képregény szikár és sematikus vizuális világa, amelyet a filmes feldolgozás érzékletesen emel át szabályos formák, üvegfelületek és végtelenbe nyíló terek használatával. A coming of age tematika süppedős terep, mert nem igazán lehet tartalmilag a már elmondottakhoz érdemben hozzátenni. A kulcs a forma, hogy hogyan kivitelezhető az örökzöld téma életszerű tálalása. A The End of the F***ing World azért képes kitűnni a sorból, mert egyszerre kortalan és aktuális. Testközelből, de a szükséges diszkrécióval követi kamasz szereplőit, észrevétlenül hántja le a zsánerkereteket történetükről, és emeli át őket egy szerzői alkotás hőseivé. (A befejezés akár Truffaut előtti tisztelgésnek is tekinthető).
James és Alyssa önmagát keresi a másikban. Az őket körülvevő világ nem mutat (ki)utat a számukra, nincsenek mintáik, melyekkel azonosulni tudnának. Elveszetten bolyonganak a tehetetlen vagy tehetségtelen szülők érzelmi zűrzavarában. James apja törekszik, de nem tud megbirkózni az egyedülálló szülő szerepével. Még a legelemibb életvezetési elvárásoknak sem képes eleget tenni (tévé előtt szervírozott pizzaebédek, fagylaltvacsorák). Egyetlen nevelési eszköze a megengedés, amely csak mélyíti a közte és fia közt húzódó szakadékot (valószínűleg ez a gyengeség is hozzájárult a családban bekövetkezett tragédiához). Alyssa árva a saját famíliájában. Vér szerinti apja már a fogantatás pillanatában lelépett, társ- (és ki tudja még mi mindentől) függő anyja egy új férj érzelmi rabszolgája. Alyssának esélye sincs magára terelni labilis idegrendszerű anyja figyelmét, aki inkább elfordítja tekintetét, mikor a lányát mostohaapja egyre nyíltabban molesztálja. Mindkettőnek meg kell tanulnia önmagáról gondoskodni, miközben gyermeki énjük saját ki nem mondott, fel nem dolgozott veszteségeik, traumáik körül gravitál.
Ezen a képleten nem sokat árnyal tágabb környezetük sem, a képmutató brit társadalmi közeg, ahol épp annyira hazugok és hitszegők a szabálykövetők, akár a törvényen kívüliek. A nyugati civilizáció bölcsőjeként tisztelt szigetország világának vége nemcsak képletesen, de szó szerint is elérhető. James és Alyssa futásának végcélja az egykori világbirodalom tenger mosta partja. Az a pont, ahonnan már nincs tovább. Amíg idáig elérnek, nemcsak a léleknyomorító családi fészket, de a ferdelelkű (a pénzüket szemérmetlenül lenyúló), vagy inkompetens (a segélykéréstől pánikba eső) felnőttek világát is maguk mögött hagyják, miközben szembesülnek a főbűnnel, és ezen keresztül a morális kategóriák relativitásával. Bűnözőkké kell válniuk, hogy a társadalom figyelmét felkeltsék. Kamaszosan szélsőséges erkölcsi dilemmáik szimbóluma a nyomukba szegődő, jó zsaru - rossz zsaru sémát követő nyomozópáros (stílszerűen fekete-fehér kivitelben), akik valójában nem is a bűnügyön, hanem saját identitáskrízisük megoldásán dolgoznak.
A két fiatal az új kezdetet találja meg útja végén. Az átmenetet a gyermeki lét és a felnőttkor között. Megpróbáltatásaik jutalma a nagykorúság. Végső egymásra találásuk a kiteljesedés, ahonnan az ellentmondó belső monológok végleg elhallgatnak, és átadják helyüket az őszinte párbeszédnek. Mikor a saját hangjuk tisztán szól, a lélek végre elcsendesedik. Csak a zene marad, amely töretlenül végigkíséri a képsorokat, állandó jelenléte mégsem zavaró, mert hitelesen illusztrálja a határait próbálgató személyiség dinamikáját, és kerekíti le a két főhős tragédiáját, mely szép és lélekemelő, mint egy angyali kacaj Sid Vicious makulátlan tejfogai közül.