-
„Áhh… tessék! Megy egy másik 10.50-kor és csak egyszer kell átszállni… Saarbrückenben. Saar… hát, igen…”
Kevés embernek adatik meg, hogy választott pályája során mindent sikerre vigyen, amibe csak belefog: de Jean-Paul Belmondo kétségtelenül ezen kevesek egyike. Drámai hős (filmvásznon és színházban egyaránt), akciósztár és komédiás, illetve ezen archetípusok változó arányú keveréke – életének minden szakaszából lehetne sorolni a címeket, amelyeket ma már klasszikusként tartunk számon. Egyetlen dolog van, amely minden alakításában közös: a féktelen életerő táplálta karizma, amely még a visszafogottságot kívánó szerepekben is csak úgy árad a vászonról.
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben egy sor vígjátékot forgatott, melyeket alapvetően ugyanarra a kaptafára húztak fel: adott egy nagypofájú, de nem feltétlenül hiperintelligens sármőr, aki némi szélhámoskodásból kifolyólag egyik bajból a másikba keveri magát. A magyar tévékben is rongyosra játszott (pironkodás nélkül írom, hogy épp olyan őszinte, gyermeki örömmel tudom sokadjára is végignézni, mint azokat a filmeket, melyekben egy kövér, szakállas fazon oszt pofonokat egy kék szemű bájgúnár társaságában.) Kellemes húsvéti ünnepeket! mind közül a legkiforrottabb és egyben legmulatságosabb darab, több okból is.
- „- Szerény javaslatom szerint kitűnő javaslattal állok elő! Minőségi munka és pompa!
- - Csak semmi pompa! Ez a múzeum a munkásoknak épül, úgyhogy semmi csicsa!
- - Teljesen egyetértünk!
- - És miből készül?
- - Hát kérem, márványból….”
A testvérdarabokról - vegyük mondjuk a Javíthatatlant, vagy a Szabadlábon Velencébent - elmondható, hogy a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat túlságosan, tudván, hogy Belmondo bohóckodása úgyis elviszi a hátán az egészet. A Kellemes húsvéti ünnepeket!-nek viszont egy színdarab az alapja, s ebből kifolyólag nem csapong a zsánerek között, megmarad színtiszta vásári komédiának, annak is a legősibb fajtájából: csalfa férjjel, házsártos feleséggel, és persze a naivával, aki minden bajok okozója lesz, főleg, miután a rajtakapott férj a lányának hazudja (nem Belmondo-film lenne persze, ha hősünk nem mutathatná meg benne, hogy 51 éves létére is micsoda kaszkadőrmutatványokra képes, de a film értékéből nem vonna le semmit, ha ezek a részek a vágóasztalon végezték volna). A film utolsó harmadában jelen van némi könnyed társadalomkritika is, de ezt leszámítva a helyzetkomikumnak végig egyetlen forrása van: hogyan sodorja a csapodár Stephane Margelle-t szép lassan az őrületbe az a hazugság, amely abban a pillanatban egészen jó ötletnek tűnt, s amelyről a nézőnek a kezdetektől tökéletesen világos, hogy azonnal megbukott vele. Ahogy a színházban, az ember legszívesebben felkiabálna a főhősnek: hát nem veszed észre, hogy csak szívatnak?
A balek persze nem veszi észre, a vérnyomása egyre csak nő, és olyan ámokfutást rendez, amelynek láttán Michael Douglas is elégedetten csettintene. A helyzetet könnyítette, hogy a szerep ezúttal egészen testhezálló: Belmondo ötvenévesen forgatta a filmet, így nem eshetett nehezére belerázódni a kapuzárási pánikkal küzdő nőcsábász szerepébe, aki a vele egykorú nőkkel még elboldogul, de az egy generációval fiatalabbakhoz már kevésnek bizonyulnak a jól bejáratott lemezek (ennek a karakternek egy sokkal sötétebb és depressziósabb inverzét játssza majd el a nagy rivális Delon a Casanova hazatér-ben). A hatás fokozása érdekében bevet mindent a vérbeli bohócok eszköztárából a kétségbeesés keltette, túljátszott gesztusoktól az olyan klasszikus burleszkelemekig, mint az üveglapra felkenődés, vagy amikor a kávéjába mártott pirítóssal törölgeti a homlokát. Sokszor elég csak az arcát figyelni: a kárvallottságot, ahogy az ágyba bújó, félmeztelen Sophie Marceau-t bámulja a felesége mellől, a bambaságot, amikor leszedálva igyekszik hazafelé, vagy éppen azt az idegállapotot, amikor nekiáll trógerelni egy útjukat álló teherautó rakodói között. S ehelyütt persze nem szabad elfeledkezni Sztankay Istvánról és a fenomenális szinkronról sem – amíg ilyen teljesítmények vannak, addig a szinkron vs. felirat vita tökéletesen terméketlen marad.
- „Még hogy minden rendben! Hogy lehet egy titkárnő ilyen tyúkeszű! Végre elhitetem Rousseau-val, hogy az éhhalál szélén állunk, és erre ő idehozza! Ráadásul meghívod vacsorára a barátainkkal, akik szerint Rotschild veterán szakszervezeti harcos, ha jó napjuk van!”
A mutatvány persze nem lenne ilyen erős, ha nem lenne méltó partnere a két másik kulcsszereplő és nem lennének a zseniálisan megírt dialógusok, egy csomó emlékezetes aranyköpéssel. A feleségét alakító Marie Laforet-vel akkor már sokadjára játszottak együtt, és ez meg is látszik a végeredményen – egy percig sem lehet kétségünk afelől, hogy ez a házaspár jó néhány évet lehúzott egymás mellett, s ha a zember nem is ismeri a zasszonyt, a zasszony annál jobban ismeri a zembert, még ha ezt jól megfontolt szándékból nem is köti az orrára. Az a visszafogottság, amivel Laforet élete párját leckézteti, tökéletesen ellenpontozza Belmondo egzaltáltságát, hogy aztán a film utolsó jelenetében tizenkilencre is lapot húzzon, s még egy utolsó, a történtek ismeretében mindennél fájdalmasabb gyomrost adjon a nagy kan egójának.
S végül ott van persze Sophie Marceau – fele királyságomat egy pofon ellenében, hogy az akkor felnövő francia férfigeneráció ma is megmondja, milyen volt az időjárás azon a napon, amikor először látta a filmet, s amikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a Házibuli-érának végérvényesen kaputt. Mindemellett Marceau tökéletesen hozza a naiv ártatlanságot – olyan értelemben persze, ahogy a szexuális forradalom óta definiáljuk azt. Ami még fontosabb: nemcsak közte és Belmondo között működik a kémia, de közte és Laforet között is: ha szimpatizál is az előbbivel, szolidárisan játszik össze az utóbbival, hogy közösen húzzanak be egy rovást a nők javára a nemek harcában.
-
- Megőrülök magáért… töltsünk végre együtt egy romantikus éjszakát!
- - Harminc őrülten szerelmes percet, állva a szekrényben, kagylózó fülekkel!”
A zsáner íratlan szabályai szerint a macska-egér játék egyetlen kaotikus nagyjelenetben teljesedik ki: ez az a vacsora, ahová – mintha nem lenne így is elég nagy a baj – megérkezik a főhőssel legkevésbbé sem szimpatizáló, karót nyelt bürokrata, és a végső csapásként Marceau harsány, részeges édesanyja. A trió ezáltal kvintettre bővül, és természetesen elszabadul a pokol – hogy aztán a másnap reggel játszódó jelenetekben szerencsétlen Bébelt végre feloldozzák a büntetése alól. Ami ezután jön – az utolsó, vélhetőleg trailer-bélelőnek is szánt autós törés-zúzással, meg persze a végső, nagy felismeréssel – már csak hab a tortán, és még így, harmincnégy évvel az első bemutatója után is bátran ajánlható, sokadszori megtekintésre is.