Stanislaw Lem három világ határán született Lvov városában a huszadik század elején. A város éppen lengyel fennhatóság alatt állt, de nem volt ez mindig így. Hívták már Lembergnek, később Lvivnek, sokféle névvel illették a hatalmasok vérrel átrajzolt térképeik felett görnyedve. Az Osztrák-Magyar Monarchia kirakatvárosában német, zsidó, lengyel, osztrák és magyar polgárok éltek egymás mellett, bizonyítva a multikulturális birodalmi modell sikerét. Lem egy ortopédorvos egy szem gyermekeként látta meg a napvilágot, és már korán érdeklődéssel lapozgatta apja gazdagon illusztrált anatómiakönyveit.
A soknemzetiségű miliőn kívül a tudomány objektív igazságai iránt fellobbant szenvedélye egész életét meghatározta. A Barbarossa-hadművelet véres pingpong játszmáját oda-vissza megszenvedte: katolikus neveltetése ellenére a náci adminisztráció rendeletben emlékeztette zsidó származására, ’45 után pedig burzsoá gyökerei miatt nem lehetett orvos Sztálin tartományában. A család ezután Krakkóba költözött, ahol tanulmányait végül pacifista megfontolásokból nem fejezte be. Ekkortájt kezdett történeteket írni, amelyek, formabontónak számítottak a szórakoztató irodalom világában. Közvetlen elődei, mint H.G.Wells és Jules Verne a fantasztikus kalandregény műfajában írtak, de történeteik nélkülözték a fajsúlyosabb filozófiai kérdéseket.
Lem életművében azt a kérdést járta körbe, milyen képet mutat magáról az emberiség a világmindenség tükrében. Szenvedélyes érdeklődése ellenére a tudománnyal kapcsolatban távolságtartó, kimért véleményt formált meg: ahogy korán kialakult ateizmusa is, úgy a tudomány vallásos hitvitáiból is kimaradt. Elvakultság nélküli kétkedéssel közelített szeretett témájához, ő a hard sci-fi műfajának egyik első képviselője. Solaris című regényét 1961-ben írta. A mű által vetett hullámok átcsaptak a vasfüggönyön túlra is, és szokatlan mód lelkes híveket szerzett az írónak a kettéosztott világ mindkét részén. Hatása máig tartó, szüntelen vitákra készteti olvasóit.
A regény világa az ismert sci-fi jövőképet tárja elénk. Az emberiség meghódította a csillagokat, űrállomásokat létesített a galaxis távoli szegleteiben. Mindez a rendkívüli tudományos előretörés azonban továbbra sem hozta közelebb az emberiséget saját magához. Ez a kiábrándító tapasztalat látszik megváltozni a Solaris felfedezésekor. A bolygón a hagyományos elképzelés szerinti életnek nyoma sincs. Egy hangtalanul gomolygó plazmaóceán borítja, amelynek kiismerhetetlen viselkedése rabul ejti a kutatók képzeletét. Az egységként mozgó folyékony felszín a legkülönbözőbb formákba rendeződik, állaga és textúrája folyamatosan változik. A legkülönösebb mégis az, hogy ezek a látszólag rendszertelen jelenségek valójában egy tervszerű mozgás eredményei, így a tudóscsoportnak jó oka van feltételezni, hogy az óceán él és gondolkozik. Mintha a galaxis félreeső sarkában rátaláltak volna Istenre folyékony halmazállapotban.
Az évek alatt végzett megfigyeléseket terjedelmes tanulmányokban rögzítik. Ebből a több száz kötetes szakmai munkából alakul ki a szolarisztika tudománya. Az expedíció finanszírozói enyhe szkepszissel fogadják a kutatás folytatásának gondolatát, ugyanis semmiféle áttörést nem sikerült elérni az évek alatt. Ekkor a kutatócsoport drasztikus lépésre szánja el magát: kilépnek a megfigyelő szerepéből. Az óceán röntgenbesugárzását rendelik el, mintegy „színvallásra” késztetve a néma mindenséget.
A bonyodalmak ezután kezdődnek. A legénységet alkotó tudóscsoport különös jelenségekre lesz figyelmes. Az éjszakai álmaik után felébredve megdöbbentő alakok jelennek meg a bázison. A gondolataik és lelkiismeretük legrejtettebb zugaiból származó emlékek materializálódnak előttük emberi alakban. Járnak-kelnek, nevetnek, vagy fájdalmat okoznak. Ez a zavarba ejtő helyzet a legénység egy részét az idegösszeroppanás szélére sodorja. A kutatócsoport vezetője, Dr. Gibarian az események hatására öngyilkosságot követ el. Ekkor lépnek kapcsolatba Kris Kelvin pszichológussal, a történet főhősével, hogy vizsgálja ki az egyre szélsőségesebben viselkedő tudósokat, és ha lehetséges, konszolidálja a helyzetet a Solaris Állomáson.
Kelvin a Solaris Állomásra érkezése után rögtön munkához lát, de tudományos objektivitását hamar fel kell adnia. Egy tagbaszakadt néger asszony és egy törpenövésű szerzet jelenléte felett még napirendre tudna térni, de halott felesége, Harey feltűnése már őt is kizökkenti a hűvös szemlélődésből. A történet lassú cselekményszövése végigkíséri a bolygó megismerését, átéljük a kutatómunka rutinfeladatait. A nem mindennapi környezet idővel egyre hétköznapibbá válik, a megismerésre váró bolygó pedig továbbra is ismeretlenségbe burkolózik. Kelvin a jelenségek leírásában odáig merészkedik, hogy még egy, a Star Wars Bespin világához hasonló felhőtúrát is tesz a siklóján. Minden erőfeszítése ellenére sem kerül közelebb a bolygó igazi természetéhez, továbbra is kifürkészhetetlen végtelenként tekint rá.
Harey jelenléte az állomáson erősen felkavarja Kelvint, de homo rationalisként tisztában van vele, hogy ez csak egy újabb szemfényvesztő trükk a Solaris kelléktárában. Az emberi lelkiismeret legsötétebb titkainak kivetítése nem csupán elterelő hadművelet, hanem szilárd bizonyosság arra nézve, hogy az ember és a Solaris közötti kommunikáció lehetetlen. Lem kinyilatkoztatja azon meggyőződését, hogy a rajtunk kívül létező idegen értelem valóban idegen. A divatos antropomorf elképzelés szemszögéből megfoghatatlan entitás. A megismerésére az emberiség nem képes, már az erre tett kísérlet is megmosolyogtató. Hiába kutatunk görcsösen új megismerhető partner után: egyedül vagyunk a világmindenségben.
Kritikusai szerint Andrej Tarkovszkij pályája gyökeresen eltér a többi pályatársáétól. Már elismert rendező volt, túl az Andrej Rubjlov című, a nagy orosz lelket és a transzcendens elragadtatás mibenlétét egy 14. századi pravoszláv ikonfestő életén és hitbéli gyötrődésein keresztül megmutató filmjén, amikor a Solaris forgatásába kezdett. A film tömegműfaja általában – nyilvánvaló szórakoztató-üzleti céljain túl – társadalompolitikai, intellektuális üzenetet kíván sugározni a nézők felé. Ezzel szemben Tarkovszkij életművét egy grandiózus mű hét fejezetének lehet tekinteni, melyek mondanivalóját a rendező a hit, a bűn, a megbánás és vezeklés témájának láncolatára fűzi fel. Tarkovszkij régi terve volt Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének filmes megvalósítása, de a meghiúsult projekt gondolati magvai végül a Solarisban sarjadtak ki. Így már érthető, hogy a sci-fi felé fordulása csupán látszólag meghajlás egy divatos nemzetközi trend előtt: valójában a saját hite szerinti feldolgozása az eredeti nyersanyagnak. Később a Sztrugackij fívérek Piknik az árokparton című kisregényét Sztalker címmel adaptálva újra merített a zsánerből: de ott is maga mögött hagyta a tudományos-fantasztikum sallangjait, és helyette a psziché metafizikai mélyrétegeibe fúrt le.
Ennek dacára a filmet megjelenésekor úgy reklámozták, mint a Szovjetunió válaszát Kubrick 2001: Űrodüsszeia című opuszára. Ez csak részben, vagy talán még annyira sem igaz. Tarkovszkij bevallottan nem szerette, kissé meg is vetette a sci-fi műfaját. Olcsónak és üresnek tartotta a csillagok kergetését, úgy gondolta, az emberi lélek mélyére tett utazás sokkal személyesebb élményt kínál. A film ezért túlnyomórészt a Földön játszódó jeleneteket tartalmaz, a néző leginkább Kelvin emlékei között barangol. A rendező saját bevallása szerint is próbálta megtisztítani a történetet az olyan külsőségektől, mint az űrsiklók, szkafanderek és villogó kapcsolótáblák. Ami igazán érdekelte a regényben, az az emberi emlékezet varázslatos természete. A Solaris óceánjához hasonlóan az emlékek is képlékenyek, deformálódnak, idővel megfakulnak, vagy éppen kiélesednek. A szubjektum végzi el az empirikus tapasztalatok válogató munkáját, ő mond ítéletet az értékes és eldobható felett. Egy emberről kialakított képünk sohasem lehet részrehajlás nélküli, objektív kép; minden esetben torzul a személyes inklinációink, befolyásoltságunk, elfogult érzelemvilágunk által, ahogy azt már Marcel Proust is megfogalmazta Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamában. A velünk történt élmények sohasem rekonstruálhatóak állandó azonosságként, akárhányszor felidézzük, mindig változnak, más részletek kapnak fókuszt, és más körülmények mosódnak el annak megfelelően, hogy épp melyik állapotunk lencséjén keresztül vizsgáljuk az eseményeket. Végső soron nincsenek személyiségek, csak érzékelések; nincsenek tények, csak interpretációk.
Tarkovszkij ezt a meggyőződését álomszerű, lebegő képi világgal támasztja alá. Hangsúlyozottan filmművész ő: a cselekmény csak másodrangú hordozója a szerzői üzenetnek. Ezzel függ össze a film meditatív tempója is. A szemkápráztató színek és finoman szerkesztett beállítások valójában mozgó festmények, egy mai vizuális ingerektől megrészegült nézőt könnyűszerrel álomba ringat Tarkovszkij lágy képátvonulása. A kamera egy víkendház ablakán elfolyó naplementét mutat, vagy a kerti tó partján zöldben játszó hínáron időzik el. Az űrállomás hideg folyosóival éles ellentétben áll Dr. Snaut dolgozószobája, ahol a sötétzöld falakon Pieter Bruegel három festménye lóg: Vadászok a hóban, Ikarosz bukása és Bábel tornya. A képek izgalmas ellentétpárt alkotnak a víkendházban látható, az elvágyódást, az égbe törést szimbolizáló hőlégballonokról készült felvételekkel, és választ adnak a ki sem mondott kérdésünkre a vállalkozás sikerét illetően. A film négy dramaturgiai csomópontján Bach orgonazenéje is felcsendül, erős kontúrt adva a képek egyébként sem múló hatásának. Tarkovszkij hősei a csillagok közé is magukkal viszik az emberi kultúra mementóit, akaratlanul is visszavágyódnak a rideg techno környezetből a földi elevenségbe, a vas és acél tárgyilagosságából a múlt boldogságába. Doktor Snaut egy ponton ki is fejti ezt: Nem a kozmoszt akarjuk meghódítani. A Földet akarjuk kiterjeszteni. Csak a magunk tükörképét keressük az új világokban.
A címszerepet Donatas Banionis litván színész játssza. Visszafogottan letargikus pillanatait volt szerelme feltűnése töri meg, az őrület határára sodorva a karaktert. A Hareyt alakító gyönyörű Natalja Bondarcsuk hideg próbabábu, Kelvin emlékeinek vászna. A tébolyig jutó Dr. Snaut a tudós sámán szerepében ráébred, hogy ha be is tud világítani a tudás fáklyája a mindenség legsötétebb zugaiba, abban nekünk, embereknek nem mindig lesz köszönet.
Lem nem volt elégedett a regény filmadaptációjával. Felrótta a rendezőnek, hogy nem tartotta tiszteletben a szöveg betűjét és szellemét, attól merőben eltérőt alkotott. Tarkovszkij visszautasította a vádat, hogy nem nyúlt volna kellő alázattal a nyersanyaghoz. Szerinte a filmnyelv olyan szuverén kifejezési forma, amely többre hivatott annál, hogy a regény mozgóképes illusztrációja legyen. Lem panaszaira rímeltek Tarkovszkij egykori díszlettervezője, Mihail Romagyin szavai is, aki a filmet „a műfaj elleni küzdelemként” aposztrofálta. Örök vita ez: az irodalmi művek adaptációinál majdnem minden esetben problémaként merül fel az ún. hűségelvhez való alkalmazkodás, a kérdés, hogy szükséges-e az irodalmi nyersanyag betűjének és szellemiségének minél teljesebb tolmácsolása.
André Bazin neves francia filmesztéta írja egy helyen, hogy ugyan sok irodalmi örökséggel bántak már el hevenyészett adaptációk formájában, de ez nem változtat azon, hogy az alkotó mindig a könnyebbik végét fogja meg a feladatnak, ha szolgai hűségre törekszik. Pethő Ágnes médiakutató pedig arra mutat rá, hogy az adaptációk puszta hűségelven történő megítélése nemcsak abszurdum, hanem eredendően értelmetlen is, hiszen az irodalmi élmény megkettőzése felesleges.
Mi nézők, a filmet ismerve nyugodtan helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy Tarkovszkij sem tévedett, amikor egy lépéssel távolabbról közelítette meg az eredeti regényt. A két kiváló alkotó közötti csörtében az igazi nyertesek azonban mi vagyunk. Legfeljebb az a dolgunk, hogy élvezzük a műveket, és újabb kérdéseket tegyünk fel a már meglévők után arról, amiről ezek az alkotások együttesen és önmagukban is szólnak: az utazásról saját lelkünk középpontja felé.