Meglehetősen régen született már új darabja az
Euro(s)trip rovatnak, de a magyar képregényes életben ismételten feltámadt érdeklődés,
a frankofón képregénypiacról beszivárgó új albumok (mint a Blacksad és az
Incal), és a Kockás képregénymagazin újrakiadása új lökést adott neki. Az sem
mellékes körülmény, hogy most már angol nyelven viszonylag könnyen (digitális és fizikai formában is) elérhető, egyre bővülő választék van a témában (a
2015-ben alapított Europe Comics kiadó jóvoltából). A rovat célja elsősorban
kis ablakot nyitni a francia nyelvterületen megjelenő, európainak titulált
képregényekre, ezen belül is elsősorban a bande dessinée világára. Magyar
olvasó számára nem teljesen ismeretlen univerzum ez, hiszen a Hupikék törpikék,
a Lucky Luke, az Astérix és a szépemlékű Kockás hősei (Rahan, Cogan, Dr.
Justice, Pif és Herkules) is mind ott születtek: ezúttal viszont igyekszünk majd elsősorban
az utóbbi évek terméséből válogatni.
A francia Manu Larcenet a kilencvenes években kezdett dolgozni a Gotlib által alapított szatirikus képregénymagazin, a Fluide Glacial munkatársaként, majd több képregényes projektben vett részt rajzolóként (Les Entremondes, Les Cosmonautes du futur, Donjon Parade), azonban egészen a kétezres évek elejéig kellett várni egy saját maga írta-rajzolta albumra. Ez a 2003-ban született Le Combat ordinaire (angolul Ordinary Victories), mely a következő évben el is nyerte az első díjat a rangos angoulême-i képregényfesztiválon: ezzel végre bekerült az olyan megkerülhetetlen kortárs képregényszerzők közé, mint Joann Sfar, Lewis Trondheim vagy Blutch. A keserédes, a hétköznapokkal szemben aratott apró győzelmeket egy szorongásos, stresszel küzdő fényképész, Marco szemén keresztül bemutató sorozat ugyan négy kötetet ért meg, azonban Larcenet magnum opusa kétségtelenül a hat éven át írt, összesen 800 oldalas, négy kötetben megjelent BLAST.
A BLAST a lelki betegségek manifesztuma: a normalitásról, a különbözőségről, a saját magunknak és másoknak kijáró tiszteletről, a magány hatalmáról, az önpusztításról, a társadalom peremére sodródott egyén kilátástalanságáról beszél nekünk. Semmit sem rág a szánkba, de nem fél az olvasó sokkolásától: kendőzetlenül, ám sosem öncélúan ábrázolja a fizikai és pszichológiai erőszakot, a fájdalmat, amelyet nehéz vagy egyáltalán nem is lehet szavakba önteni. A képregény ugyan egy rendőrségi kihallgatás keretébe helyezi a történetet, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, mert kíméletlen és kegyetlen dráma ez: Polza Macini személyes kálváriája során egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik egy olyan lelki és érzelmi pokolba, amelyből talán már nincs is visszaút.
Polza, aki kommunista érzületű, kamionsofőr apjától kapta furcsa nevét (Pomni Leninszkije Zaveti, vagyis „emlékezz Lenin tanításaira”), sajnálatra méltó, nyomorúságos alak: másfél mázsás, ormótlan testében egy intelligens, de komoly lelki zavarokkal küszködő lélek raboskodik. Alkoholista, bulimiás és gyógyszerfüggő egyszerre: a belsőjében tátongó, mohón mardosó ürességet semmivel sem tudja csillapítani. A történet kezdetén egy kihallgató szobában találkozunk vele az asztalhoz bilincselve, két nyomozó pedig éppen egy fiatal nő, Carole Oudinot sorsáról faggatja. Polza alkut köt velük: ha végighallgatják a történetét, a teljes történetet az ő szemszögéből, akkor, és csakis akkor kaphatnak válaszokat.
Számára minden akkor kezdődött, amikor utoljára meglátogatta rákban haldokló apját, és amikor először tapasztalta meg a Blast eufóriáját, amely az ő interpretálásában egyfajta sámánisztikus transz, átlényegülés, megvilágosodás, testetlen lebegés és megszabadulás a valós élet minden koloncától. Ettől a pillanattól kezdve tudta, az lesz az egyetlen célja, hogy újra elérje ezt az állapotot. Apja halálával végre elvághatott minden szálat, amely a társadalomhoz kötötte, így egy hátizsáknyi ginnel és csokoládéval felszerelkezve elhagyta a várost, és nekivágott a francia vidék erdőségeinek.
Polza utazása a vidéki Franciaországon át a legfurcsább alakokkal hozza össze: találkozik egy évente, az erdő közepén egy kis bódévároskát felépítő, majd távozáskor lebontó csavargóközösséggel. A Csont és Bőr Köztársasága egy másik módszer arra, hogy tagjai a társadalmi kötelezettségektől szabadon élhessék életüket. Polzát azonban nem elégíti ez a fajta szabadság, mint ahogy az sem, amelyet Szent Jacky, egy remeteként élő drogüzér, a mesterséges Paradicsom kapujának őre nyújthat neki. Elhagyatott farmháztól farmházig utazik, ám ez a fizikai és lelki utazás egyáltalán nem veszélytelen, saját elméjének nagyon mélyre elzárt emlékei és nagyon is valóságos, húsba maró és csontig hasító fenyegetések lesnek rá az úton. Apránként jut a megvilágosodás perceinek újabb és újabb adagjaihoz, de ennek nagyon komoly ára van: amikor végül sikerül lehorgonyozni egy hasonló lelki sérüléseket hordozó lánynál, vajon képes lesz megfelelően dönteni?
A képregény több komoly kérdést is feszeget: Polza egyik kedvenc elmélete az elromlott kenyérpirító tragédiája. Ha valami (valaki?) nem képes a feladatának megfelelően funkcionálni, általában nem tesznek kísérletet a megjavítására, hanem egyszerűen eldobják, kicserélik, elzárják, és eltávolítják a környezetéből. A társadalom másként kezeli a testi és lelki bajokat, teljesen máshogy viszonyul hozzájuk. A zsírleszívás, az arc- és mellplasztika teljesen normális dolognak számít, a megfelelés a társadalmi normáknak megengedi az extrém beavatkozásokat is. Amikor azonban valaki a tudatát akarja hasonlóan módosítani, mert rákényszerül, akkor a környezete már nem ilyen megbocsátó, a megbélyegzés szinte elkerülhetetlen.
Larcenet maga is bipoláris (a kötetben Roland kedvence egy bipoláris jegesmedvéről szóló képregénycsík), a BLAST írása során hetente látogatta a pszichiáterét, és így egyfajta terápiaként használta. A képregény fekete-fehér, kézzel papírra rajzolt-festett mestermű, lélegzetelállító kompozíciókkal és tájakkal: olykor hosszú oldalakon keresztül vándorlunk némán a rengetegben, sötét árnyak között. Színek csak akkor lopóznak az oldalakra, amikor Polza újabb Blasthoz jut, álmodik, vagy az emlékei között járunk. Larcenet történetmesélői zsenijének tanúbizonysága, hogy az utazás kezdetén még szánni való, sőt ellenszenves Polza egyre inkább elnyeri az olvasó rokonszenvét, ahogyan egyre többet tudunk meg a múltjáról, belső gondolatairól. Ezzel egy időben féligazságok és hallucinációk nehezítik meg, hogy összerakhassuk Polza személyiségének pontos fantomképét.
Itt nem találjuk meg a Le combat ordinare Marcójának optimizmusát és a remény ígéretét, Polza meséje ki fog facsarni minket, felzaklat és elgondolkodtat. Legalább olyan érzelmi gyomrost készít elő, mint a Se7en vagy a Park Chan-wook-féle Oldboy: olyan tudatállapotot, amelyet maga Polza üldöz négy köteten keresztül. Hogy megéri-e? Ezt nehéz megjósolni, mert teljes mértékben a befogadótól függ, annyit azonban ígérhetek: aki útitársul szegődik Polza pokolra szállásához, garantáltan sokáig nem fogja elfelejteni.
