Sundown: The Vampire in Retreat – Ash vs. Drakula, de legalábbis majdnem

Anthony Hickox filmjeit sosem írói és rendezői kvalitásai tették élvezetessé, hanem a lelkesedése. A Waxworkök is azért működtek minden sutaságuk és amatőrizmusuk ellenére, mert üvöltött róluk, hogy a direktor imád elszórakozni kedvenc horrortörténeteinek karaktereivel, imád mitológiákat kiforgatni, zsánereket összemosni és kifigurázni – valahogy úgy csinált ő filmet (és bár még mindig aktív, a múlt idő nem véletlen), ahogy egy kisgyerek játszik a frissen kibontott kisvasútjával a karácsonyfa mellett.

1990-ben, nem sokkal az első Waxwork után, éppen a vámpírok voltak az aktuális kisvasútjai. A Sundown (magyar címén, amelynek még a szokásosnál is kevesebb értelme van: A víz nem válik vérré) olyan, mintha egy fogadásból született volna: „mibe, hogy nem tudsz olyan filmet csinálni, amelyben vérszívók klasszikus westernes körülmények közt csapnak össze egymással egy Isten segglyukán túli, sivatagi kisvárosban.” Érted: vámpírok. A sivatagban. És lőfegyverekkel ölik egymást.

A város neve Purgatory (egészen finom, az ember tudatalattiját épphogy egy picit megpiszkáló utalás), és vámpírok lakják. Nem is, hanem csak. A hely ura Mardulak gróf (köh-köh, ez is szép, és milyen aranyos, hogy kénytelenek voltak belerakni egy plusz betűt, hogy legalább egy tízévesnek ne essen le…), aki olyan vérszívókat gyűjtött maga köré, akik már unják, hogy, hát szóval, vért szívnak. Folyton ölni, vadászni, máskor meg menekülni, az öröklét terhei, blabla, all that shit. Nyugit akarnak.

Elvannak maguk közt a napkrémjük meg a kurvanagy kalapjaik alatt, a véletlenül arra tévedő utazókat becsülettel próbálják nem megölni (a szándék a fontos, ugyebár), és már az önfenntartás küszöbén állnak: Mardulak (David Carradine maga) azon dolgozik egy mit sem sejtő családapával, hogy mesterséges vért állítson elő nagyüzemben, örökre eltörölve az emberölés szükségességét. Minden remek lenne, ha a vámpírok egy csoportja nem tekintene úgy a fehér színű vérpótlékra (ez azért szép gag a vámpírszexualitás/impotencia témakörében), mint az emberi vér McDonald’sára, és ha nem tévedne a városba a híres Van Helsing egy utóda (Bruce Campbell, 1000%-os Ash-üzemmódban).

A Sundown története egy komplikált ürügy arra, hogy a fináléban a két szembenálló vámpírcsoport kemény fagolyókkal töltött fegyverekkel kaszálja egymást egy hamisítatlan „város a kívülállók ellen” westernfelállásban. Hickox alázata a műfaj iránt egyébként is egyértelmű: már a főcím alatt is olyan zene szól, amelyet mintha Alfred Newman szerzett volna a ’60-as években egy heroikus John Wayne-opushoz, és persze, hogy a végső összecsapás egy egy-az-egy-ellen pisztolypárbajban kulminálódik (azért egy ördögszekérnek illett volna elbukdácsolnia a háttérben, ez megbocsáthatatlan mulasztás).

A sztori ürügyvolta sajnos érződik a filmen. Összességében vett jópofasága, egyes karaktereinek ötletessége és bizonyos jeleneteinek kedves és pimasz humora, illetve Carradine és Campbell jelenléte (ami eleve 100%-kal emeli a coolság- és viccfaktort) sem feledtetik a túl hosszú játékidőt, a sok kiaknázatlan szituációt és le nem csapott magas labdát, a felesleges gyerekszereplőket, sem a túl kevés slapsticket és az elhanyagolt gore-t. Utóbbi főleg fájó, mert már az elején van egy csinos fejletépés a pofátlanul cool szakállas-napszemüveges-kalapos, benzinkutat felügyelő trottyvámpírokkal, ami után többet várunk.

De aztán eljön az össznépi vámpírcowboykodás ideje, Bruce Campbell pedig zárásként burleszkes harsánysággal felröhög a saját hülye faviccén, és minden meg van bocsátva.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!