Thanos: Végtelen háború

(spoilermentes)

A Végtelen háborúban (Avengers: Infinity War), az idén 10 éves Marvel Cinematic Universe 19. etapjában talán az a legjobb, hogy képes komolyan meglepni, ráadásul úgy, hogy egy ideig észre sem veszed. Már majdnem fut a stáblista, mire rájössz, hogy a cím, a marketing, a saját prekoncepcióid mind megtévesztettek: ez nem egy Bosszúállók-film, hanem egy Thanos-film. Bumm.

Thanos: az őrült titán, a végtelen hatalmat hajkurászó idegen, a kozmikus egyensúlyt hullák milliárdjain át kereső megszállott. A Végtelen háború, így vagy úgy, de vele kezdődik, az ő útját követi, és vele ér véget, és mindent az ő motivációi, az ő céljai, az ő érzései határoznak meg – merthogy olyanok is vannak neki. Thanos nem egy gyűlölettől fröcsögő, hőzöngő és megalomániás „csak mert” gonosz. Igaz, eredettörténete kissé elmaszatolt, emocionális íve azonban, bármily melodrámai és over the top, megdöbbentően jól működik, ami, lévén egy Hulk-termetű, hereállú (copyright by Űrlord), lila monstrumról van szó, nem csak attól a stúdiótól lenne nagy szó, amely a legtöbb lemondó fejrázást egyébként pont a súlytalan gazemberei miatt kapja. A Marvel az első Bosszúállók óta egy-egy rövid, általában stáblista utáni jelenettel készítette elő az áltimét ellenség érkezését, és ennyire még semmi másra nem érte meg várni az MCU-ban: Thanos él, Thanos pusztít, Thanos érez, Thanos a film abszolút sztárja.

A képregényekben azért akarta kiirtani az univerzum élőlényeinek felét, hogy behízelegjen szerelménél, Halálnál (ennek szólt az első Bosszúállók végén villantott mosolya is – Joss Whedon még saját szakállára, minden további terv nélkül vezette be a figurát az MCU-ba), a Russo-fivérek filmes átiratában azonban sokkal pragmatikusabb okból áll neki az iszonyatos népirtásnak. A világegyetem erőforrásai végesek, a népessége meg csak szaporodik, vagyis utóbbit vissza kell nyesni előbbiek szintjére. Így válik a gátlástalanul-öntudatosan képregényes háttér egy olyan kényelmetlen viszketéssé, amely nem is annyira áttételesen reflektál az éhezéstől és vízhiánytól egyre inkább sújtott hétköznapi valóságunkra (ld. még a britek kultikus Utopiáját).

Maguk a Bosszúállók minden túlzás nélkül csak asszisztálnak az őrült titán masszív ámokfutásához. A cselekmény féltucatnyi szálon fut szét, és bár némelyik idővel összeér, másokat csak Thanos, az állandó, Thanos, a mindenhol jelenlévő köt össze. A hősök egy része nemhogy sosem találkozik egymással, de a sztori nagy részében még csak nem is ugyanazon a bolygón tartózkodik – ami egyébként szép tematikai folytatása a Bosszúállók megosztottságának: a Polgárháború hatásai még a vég közeledtével is tovább gyűrűznek.

Russóék minden drámai potenciált Thanosra tartogatnak, a hősök meg csak gyülekeznek, terveznek és harcolnak, esetleg poénkodnak (megjegyzem, jóval kevesebbet, mint általában, ami jól áll a szokásosnál is durvább tétekkel dobálózó filmnek), és ez így is van jól – egy konkrét példát kivéve. A Skarlát Boszorkánynak és Víziónak a korábbi filmekben sem jutott sok közös pillanat, és itt sincs igazán lehetőségük a kibontakozásra, pedig a hősök oldaláról egyedül az ő meglehetős fontossággal prezentált románcuk érzelmi töltése állhatná a sarat Thanos karakterívével szemben.

És ha már hibákat hánytorgatunk fel: látszik, hogy Russóék és íróik erősen verejtékezve birkóztak a karakterek logisztikájával. A Végtelen háború annyi szereplőt mozgat annyi különböző szálon, hogy bár nincs olyan kuszaság és kapkodás, mint anno az Ultron korában, így is közel a játékidő fele elmegy, mire tisztázódik mindenki szerepe és jelentősége. Nem meglepő, hogy mely hősökre jutott nagyobb reflektorfény, érthető, hogy miért sikkadtak el mások, ahogy az is nyilvánvaló, hogy a Fekete párduc pár hónappal ezelőtti, gigászi sikere a Marvelt is tátott szájjal hagyta a porban, máskülönben nem csak egy-két tucatnyi sablonsort adtak volna T’Challa szájába. Azt is hozzá kell tenni – ha nem lenne egyértelmű –, hogy 20 filmhez közelítve az MCU már azon a szinten van, ahol egy kukkot sem fogsz érteni a dialógusokból és az utalásokból, de talán még a cselekményből sem, ha nem láttad az előző filmek közül legalább a fontosabbakat.

De ami a lényeg, hogy amint Russóék leosztják a lapokat, és kezdetét veszi a fél univerzumon átívelő kozmikus csörte, nincs pardon, nincs megállás, nincs szarakodás. Egymást érik a gigászi csaták, a lenyűgöző set piece-ek, a nagy hűha-pillanatok, az olyan látvány- és hangulati elemek, amelyekért anno minden képregényolvasó lurkó odaadta volna a fél karját, és amelyek még a mai, blockbuster- és szuperhős-túltöltöttségtől szenvedő Hollywoodból is magabiztosan ki tudnak emelkedni. Utoljára pont hat éve, az első Bosszúállók félórás fináléja alatt tátottam a számat ennyire – csakhogy a Végtelen háború tétjei Thanos karakterének köszönhetően valahogy sokkal valóságosabbnak hatnak. És ahogy azt a Tél katonája óta tudjuk, Russóék átkozottul jó akciórendezők. Biztos látunk még ennél jobb filmet idén – de nagyobb moziélményben aligha lesz részünk.

A potenciális karakterkaszáról és a befejezésről természetesen erősen kussolok. Maradjunk annyiban, hogy szemfényvesztés ide vagy oda (légy résen!), soha még nem álltál fel úgy Marvel-, vagy bármilyen szuperhősfilm után, ahogyan a Végtelen háború után fogsz.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!