Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One
A Far Cry 5 olyan tehetséggel tottyan seggre két szék között, ahogyan csak egy óvatosságból félrekalibrált mediális produktum tud; az olyan termék-alkotás, amelyik semmit sem szeretne jobban annál, mint hogy komolyan vegyék, ám amelynek készítői tisztában vannak azzal, hogy az igazi mondanivaló útjába állna annak, hogy a dudebrók végig-twitcheljék. A játék gyorsan meg is szabadul a szociális relevancia álcájától, legkésőbb 3 vagy 4 órával azután, hogy belefogsz, rájössz, hogy Ubisofték már megint nem merték meglépni, amit meglobogtattak a szemünk előtt, és nemhogy aktuálpolitikai párhuzamokat, de könnyed áthallásokat sem mertek megkockáztatni, egyetlen ergya poénmisszió kivételével.
A Far Cry 5 természetesen hatalmas siker, mint minden játék, amelyben állásfoglalás nincsen, de lőnek benne rogyásig. Ezt még véletlenül sem rovom fel az efféle játékoknak; a Far Cry 5 azonban különbözik tőlük, mert cinikus PR-jával valami jóval többet sejtetett magáról. Helyszíne Montana, az USA egyik leggyönyörűbb állama - egy északi állam, amelyre a déli részek korlátoltságát ráfogni illetlenség. És mégis, ebben a hangulatos erdőországban vert tanyát egy veszélyes szekta, amelyet négy, modellkülsejű WASP pszichopata irányít, és csinált belőle saját, terrorizmus segítségével igazgatott birodalmat.
Névtelen hősünknek (NEKED) kell közöttük, meg kismillió követőjük között rendet vágni, és ehhez a modern technológia olyan arzenált tol az orrod alá, amely még a legnyúlszivűbb pacifistából is Redneck Rambót csinál. A Far Cry 5 játékmechanikai megoldásai által feltárt harcászati lehetőségek szó szerint lenyűgözőek, csakúgy, mint a szabadság, amelyet a játék (bizonyos narratív pontokig, lásd alább) eléd terít. A legapróbb részletekig kidolgozott, a sztori legelejétől szinte teljesen szabadon bejárható, gigantikus játéktér vonzereje ha nem is egyedülálló, de nagyon kevés un. “nyíltvilágos” videojáték élettere ér csak a nyomába.
Ráadásul sikerült ezt az életteret olyan NPC-kkel, “nemjátékos karakterekkel” benépesíteni, akik (a sorozat története során először) interaktív narratív hálót képesek teríteni a világra, és már-már koherens illúzióját adják egy olyan történetnek, amelynek eleje, közepe és vége van. Egy gigantikus, nyílt világgal és kismillió egymásba kapaszkodó mechanizmussal rendelkező first person shootertől ez azért teljesítmény. A hab a tortán a kalandjaink során mellénk szegődő haverjaink, harcostársaink sora: van köztük aggresszív eszementtől kezdve cukorbeteg grizzlimedvéig minden.
Ha játékmechanikai és szórakoztató részletek szempontjából ennyire nagy móka a Far Cry 5, akkor hát mi az, ami lehúzza, ami a játék bevégeztével szinte csak a frusztráció dühítő érzését hagyja maga után?
A Far Cry 5 ordashibája fejlesztőinek gyávasága. Reflektálhattak volna Amerika jelenlegi, politikai pöcegödrére, kisnácijainak térhódítására azzal, hogy a gonoszaikat egyértelműen alt-right terroristáknak nevezik. Ám Ubisofték ehelyett óvatosan körüljárják a témát, himmegve-hümmögve kikacsintanak, anélkül, hogy állást foglalnának, pedig meglenne rá a saját maguk által megteremtett lehetőségük. A gonoszok itt, bár alt-rightabbak nem is lehetnének, szigorúan csak szektás pszichók, és aki többet lát beléjük, azt elragadta a fantáziája. Legalábbis a mindig középre célzó Ubisoft szerint.
A másik nagy, a mókát megakasztó, és igazából érthetetlen játékmechanikai döntés az, amikor úgy uszkve kétóránként a játék szó szerint kiragad minden irányítást a kezünkből. Általában mindig akkor, amikor legjobban beleéljük magunkat, és épp az egyik legszebb győzelmünket ünnepelnénk. Ilyenkor a semmiből felbukkanó elitcsapatok elrabolnak minket, és a minibosszok színe elé vonszolnak, majd valamilyen agyalágyult, általában időre elvégzendő feladatot erőltetnek ránk. Ez az őrjítő, a narratívát láncfűrésszel szabdaló, a belefeledkezést vastalppal rugdaló megoldás a játék egészén végigvonul, és nevetséges ilyet mondani, de szorongást kelt, mert állandóan az jár a fejedben, hogy legközelebb mikor következik be.
Így lesz a Far Cry 5-ből, amellett, hogy őrületesen szórakoztató, nyíltvilágos FPS, egyben az utóbbi idők legfrusztrálóbb játéka is. Kicsivel több bátorság kellett volna csak bele.