A Bestiára keresztelt terepjáró vörös lámpafénnyel, vicsorgó hűtőrács-fogazattal, vadállati hörgéssel bukkan fel a domb mögül, éhesen, mohón keresi prédáját, hogy tépjen, szaggasson, és a jóllakottság illúziójával simogassa reszkető-remegő kielégíthetetlenségét. A benne ülő három vadászból csak fekete sziluetteket látni az éjjeli sötétségben. Az arcuk, a személyük nem számít, guruló fémszörnyetegük sokkal jobban kifejezi jellemüket, szándékukat, a világban betöltött szerepüket, mint bármily tényleges emberi vonás. Kengurukra vadásznak. Mint kiderül, védett területen, állatrezervátumban, orvvadászként, szóval természeten élősködő, mocskos, pénz- és élvezethajhász férgek… de csak kengurukat lőnek.
Most még.
Az isten segge alatti területet (hiszen az ausztrál Outbackben vagyunk) egy fiatal nő, Jessica felügyeli, aki nem csak szemrevaló, hanem találékony, karakán és kemény is, de az orvvadász-trió persze csak az előbbi tulajdonságáig lát el. Először leszorítósdit játszanak a kocsijával az úton, aztán befotóznak a szoknyája alá, mire Jessica lisztet önt egyikük képébe. Később belopakodnak a házába, és lefényképezik, ahogy meztelenül alszik, mire Jessica szétlövi a kamerájukat. A trió vezetője sármos, önelégült mosollyal okádja fel a nőkkel erőszakoskodó faszfejek kézikönyvi kifogását: „ugyan már, a srácok csak szórakoznak kicsit”.
A már kezdetben sem éppen triviális atrocitások egyre fokozódnak, súlyosbodnak, Jessica meg csak nem hagyja magát (nem mintha bármi megoldódna, ha hagyná, sőt), úgyhogy egy idő után már életre-halálra megy a dolog.
A Fair Game (1986) a klasszikus rape-and-revenge exploitationök és a The Most Dangerous Game-ből kinőtt embervadász-thrillerek sajátos elegye. Előbbi kategóriából azzal a fontos aprósággal lóg ki, hogy tényleges megerőszakolásra nem kerül sor benne, ami persze nem cáfolja a szadista tahókon vett bosszú jogosságát, ellenben kigyomlálja azt a toposzt, mely szerint a nő az alattomos nézői igényeket is kielégítő, totális testi-lelki megaláztatásán keresztül jut el az empowermentig. Jessica nem holmi vidéken pihenő nagyvárosi liba, hanem szél, nap és Outback edzette kemény csaj, szóval már az elején sem egy áldozattípus (ettől függetlenül persze kényelmesen lenge alig-öltözékben rohangálja végig a filmet). Ami nem árt, mert a helyi rendőri erőket a legkevésbé sem érdeklik holmi „pitiáner csínytevések”.
Az eszkalálódó szituáció első fénypontja a Jessica kocsijának kormánykerékén hagyott megnyúzott kengurutetem, a második pedig az a jelenet, amelyben a suttyók levadászott trófeaként („elkaptuk, megdolgoztunk érte, a MIÉNK”) kötözik ki a félmeztelen nőt a guruló szörnyetegük elejére, és végigszáguldoznak vele a poros senkiföldjén – ami azért már majdnem felér egy nemi erőszakkal. Valahol félúton a gonosz játszadozás átmegy annak felismerésébe, hogy „vagy én, vagy ők”, mire az elsőfilmes Mario Andreacchio (aki később még egy darab ozploitationt csinált, mielőtt átnyergelt a családi filmekre) klasszikus westernfelállásba torkolltatja a cselekményt: a főhős védi a szedett-vedett, addigra félig rommá lőtt tanyáját a kapujánál gyülekező fegyveres agresszorok ellen a törvényeket nem ismerő örök határvidéken.
A suspense- és akciójelenetek ugyan egyáltalán nem mentesek a kliséktől és a suta megoldásoktól (a borzasztó, rikácsoló szintizene sem a mérleg pozitív oldalát nyomja), viszont bőven elég dinamikusak és nyersek, hogy végig fenntartsák a figyelmet és a feszültséget, Cassandra Delany pedig kompetens, szerethető hősnő. És van abban valami végtelenül kielégítő, ahogy a törékeny, de elszánt Jessica, az igazságosság és emberség, na meg a kurvaanyád nevében lábát megvetve áll a hörögve, port felverve, húsra és csontra éhesen közelgő Bestiával szemben… és akkor előveszi a Molotov-koktélt.