A bosszú (Revenge, 2017) legbeszédesebb pillanatai azok, amelyekben a
kamera lassan, amolyan Michael Bay-módra körbejárja a főhősnő testét. Első
alkalommal gátlástalanul felkínálja a falatnyi bikiniben feszülő
modell-idomokat a szégyentelen male gaze-nek, és szinte úgy kacsintgat a
nézőre, mint egy félreszeg kocsmázó, miután jól megbámulta a felszolgáló csaj
közelben elringó seggét: Jó, mi? Kéne, mi? Harapnád, mi? Amikor a kamera bő fél
órával később másodszor is, ugyanúgy körbepásztázza ugyanazt a női testet, a
szépség már elveszik a megszáradt vér- és izzadságréteg, a rusnya sebek és
horzsolások tömege alatt. Nincs benne semmi vonzó, és a „sunáznám” reakciót
felváltja az „úristen, mit tettek veled” kifakadás – és talán egy kis
szégyenérzet is, amiért a néző hagyta, hogy úgymond csőbe húzza a főhősnőt tárgyiasító kamera, és bizonyos szempontból azok mellé állítsa, akik ilyen rondán elbántak vele.
Mert hát Jen (Matilda Anna Lutz) nem a lépcsőn esett le, ez már a tekintetén meg a puskája kibiztosításának határozott mozdulatán is látszik. Bizony, jön már a dér a kutyákra!
A kutyák: Jen családos szeretője és annak két cimborája, akik egy sivatagi luxusházban gyűlnek össze az éves vadászturnéjukra. De végül inkább úgy alakulnak a dolgok, hogy egyikük megerőszakolja Jent, a lány szeretője pedig, ahelyett, hogy kiállna mellette, a mélybe taszítja egy szikláról. Pechjükre Jen túléli a zuhanást, összeszedi magát, felfegyverkezik, és egyfajta női Rambóként ered erőszaktevői és gyilkosai nyomába.
A bosszú Coralie Fargaret első egészestés filmje, és ha a XXI. században még volnának olyasféle balga elképzeléseid, hogy egy nő törvényszerűen csak finomkodóbb horrort/thrillert tud készíteni, mint egy férfi, akkor felvilágosítanálak, hogy az emberek itt a fél játékidőt úgy vérzik végig, mint egy rakás disznó a vágóhidat. A bosszú az új francia extrémnek elkeresztelt, századforduló körüli horrortrendre tekint vissza, vagyis olyan vérben szügyig tocsogó őrületekre rímel, mint a Magasfeszültség, az Inside vagy a Mártírok: a fináléban simán vörösre kenődik a helyszínül szolgáló luxuslakás padlója, bútorzata, fala, plafonja, mindene, pedig a lé csupán két emberből csorog. Túlzás? Persze, de itt szinte minden az, és ez még csak nem is a legdurvább példa volt.
Miután Jen leégeti maga alól azt a hatalmas karót, amely több emeletnyi zuhanás után felnyársalta, majd menedékbe vonszolja és kikúrálja magát (fogalmam sincs, született-e már valaha ember, aki képes lenne ilyesmit túlélni, de ennek kiderítését meghagyom a Mythbusters csapatának – sok szerencsét, fiúk!), jobb, ha simán elfogadjuk a film emberi testekkel kapcsolatos túlkapásait. Más választásunk amúgy sincs, mert Fargaretnek mintha valami perverz sebfétise lenne: nem csak a szereplők egymás iránti különös kegyetlenségén szeret elidőzni, hanem a sebek ellátásának hosszas folyamatán is, így aztán a kamera vagy öt percig mutatja premier plánban, ahogy Jen fájdalomcsillapító drogmámorban turkál a saját húsában, inak és izmok között.
Az öncélúság és a kínpornó vádja három ponton bukik el. Egyrészt Fargaret gyönyörű képi világa, látványos stilisztikai megoldásai, nagyszerű beállításai és élénk színei sokszor ellenpontozzák a nyers brutalitást, amelyhez a horrorfilmes műveltségünk jobbára szürkébb, sötétebb, mocskosabb, lepukkantabb közeget társítana. Hogy A bosszú minden egyes képkockája kurva jól néz ki, az nem is kifejezés.
Másrészt Fargaret ezzel a kegyetlenséggel vonja ki az egyenletből a rape & revenge filmek egyik nagy ellentmondását, jelesül, hogy bár készítőik a female empowermentet lobogtatják önigazolásként, a nő testének kisajátítását és meggyalázását perverz kukkolóként mutatják végig (ld. az I Spit on your Grave szinte elviselhetetlenül hosszú megerőszakolás-szekvenciáját). A bosszúban azonban a nemi erőszak nagyrészt képen kívül történik, ezt helyettesíti Fargaret egy másfajta szenvedés hosszas ábrázolásával. Természetesen az sem mindegy, hogy ezt a szenvedést a nő okozza saját magának a felépülése és a bosszúja érdekében – vagyis a legnagyobb gyötrelem közepette a nő már nem annyira áldozat, mint inkább a céljai eléréséért őrületes kitartással küzdő túlélő. Lehet, hogy A bosszú totális style (+exploitation) over substance, de azért a substance közben elsuttog egy s mást a nők tárgyiasításáról.
Harmadrészt ez az erőszaktúltengés természetesen a klasszikus rape & revenge tematika tudatos, kiszámított végletekig facsarása. A képlet a ’70-es évek exploitationjei óta ugyanaz: az ártatlan hosszas szenvedései kiváltotta szánalomra és felháborodásra a tettesek hosszas szenvedései kiváltotta káröröm érkezik gyógyírként. Fargaret olyan iszonyatos testi-lelki kínok közé taszítja Jent, hogy az I Spit on your Grave főhősnője hálákat rebeg a sarokban, amiért olyan könnyen megúszta. De így persze az elégtételnek is rettenetesnek kell lennie: a világ rendje e filmek kontextusában ritkán áll helyre egy gyors és kegyes fejlövéstől, az erőszaktevőknek lehetőleg hosszasan üvöltve kell megdögleniük.
És amikor Jen kimerülten, megviselten, lábujjköztől fültövig véresen belenéz a kamerába, és tekintetével átdöfi a negyedik falat, üzenete szavak nélkül is nyilvánvaló:
Viselkedj rendesen a lányokkal, csávókám, vagy nem leszünk jóban.
Tavaly novemberi cikkünket a film hazai premierje apropóján közöltük újra.