Psychokinesis – Dél-Korea válasza a szuperhősőrületre

Egy külföldi kritikus azzal a frappáns megjegyzéssel éltette a Psychokinesist (Yeom-Lyeok, 2018), hogy „ez nem Superman”. Ó, pedig bizonyos értelemben nagyon is az – sokkal inkább, mint bármi, amit a Warnertől az utóbbi években láttunk. Ha ugyanis valaki fellapozza a legelső, 1938-as Superman-történeteket, nem a gáncstalan, nemes, szuperidealista lovagot fogja látni, ahogy megalomán gonosztevőket és világhódító idegen hadurakat gyepál, hanem (köszönhetően az erősen balos beállítottságú alkotóknak, Jerry Siegelnek és Joe Shusternek) az agresszív társadalmi aktivistát, ahogy meglehetős brutalitással esik neki korrupt üzletembereknek és politikusoknak az egyszerű kisember nevében. Ahogy végül Sheok-hyeon is teszi a Vonat Busanba rendezőjének új filmjében. 

Sheok-hyeon egy közönséges és együgyű biztonsági őr, aki saját munkahelyének pitiáner megrövidítésével (kávét meg vécépapírt csór) egészíti ki a keresetét. Aztán egy nap iszik egy frissiben lezuhant meteorittól megfertőzött hegyi forrásból, és némi keserves gyomorfájdalmak után arra eszmél, hogy telekinetikus képességek birtokába jutott. Pont a legjobbkor: felhívja lánya, Roo-mi, akit tíz évvel korábban elhagyott, hogy egykori felesége életét vesztette egy dulakodásban, amikor egy korrupt építőipari cég verőlegényei erőszakkal próbálták kilakoltatni őket a lebontásra ítélt sültcsirkés éttermükből. Sheok-hyeonnak fel kell nőnie az előtte álló feladathoz: vállalnia kell végre apaszerepét, és rá kell lépnie a maffiavállalat tyúkszemére, hogy megvédje a környék kisboltosainak érdekeltségeit.

Aki nyomon követte Dél-Korea utóbbi pár évének politikai viharait, az tudja, hogy ez enyhén szólva érzékeny és aktuális téma arrafelé; a 2015-ös korrupciós botrányba, amelyet egy öngyilkosságot elkövető építőipari mágnás hátrahagyott vallomása robbantott ki, még az akkori miniszterelnök is csúnyán belebukott. Így aztán nem csoda, hogy Yeon Sang-ho író-rendező dél-koreai műfaji kevercse nem csak klasszikus szuperhős-eredettörténet, szuperhősszatíra, valamint apa-lánya dráma, hanem korrupciós-osztályharcos thriller is.

A Psychokinesis sokkal könnyedebb, mi több (szándékosan) bugyutább darab, mint a Vonat Busanba. A Superman-párhuzamnál maradva Sheok-hyeon végig az Acélembernél csak álcának használt Clark Kent-identitás dél-korai verziója: gyarló, ügyefogyott és esetlen az emberi kapcsolataiban, a munkájában meg az életében úgy általában. Az úgynevezett szuperhősködésben is: kifejezetten vicces, ahogy erejének demonstrálása közben úgy fintorog, hörög-kiabál és rángatózik, mint egy hitgyülekezetes nyomorult, akit a színpadon éppen „megszáll” a szentlélek. Elvégre ez egy átlagnál semmirekellőbb apa, egy átlagnál szerencsétlenebb középkorú melós – hiába is várod, hogy rezzenéstelen arckifejezéssel, vagány lassításban sétáljon a kamera felé egy nagy detonációval a háttérben. Ha valami felrobbanna mögötte, ő valószínűleg összeszarná és elsírná magát.

Yeong bő egy órán át csak kedvére játszadozik a szituációval, lassan, ráérősen építgeti a sztorit egy várhatóan nagyszabású konfrontáció felé – és ez az a pont, ahol a Psychokinesis minden bája ellenére elmarad az addig dédelgetett várakozásoktól. Nem azért, mert a finálé a korrupt vállalat zsebében lévő rendőrségi hadsereggel és a szupererejét teljesen elszabadító főhőssel nem elég intenzív, izgalmas vagy látványos (nagyon is az, bár a CGI csúnyán megrekedt valahol a ’90-es évek szintjén – ahogy az Ázsiában sokszor még a legnagyobb költségvetésű filmekkel is megesik), hanem mert ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Yeong sok-sok feldobott témája sosem fog egységes, kidolgozott és kielégítő egésszé összeállni.

A film szívét-lelkét jelentő apa-lánya konfliktus kedves, de klisés bakugrásokkal oldódik fel (sőt, az igazi érzelmi mélység helyett szimpla giccsre fut ki), a szatirikus és komolykodó szuperhőselemek egyensúlya eltolódik az utóbbi felé, de ami a legfájóbb, hogy szinte nyom és különösebb következmények nélkül eltűnik a korrupciós szál a bizarrul-aranyosan pszichopata cégvezetővel együtt (a Vonat Busanba Jung Yu-mijének fantasztikus alakítása). Pedig az a jelenet, amelyben egy elegáns vacsora során megleckézteti a kilakoltatásra felbérelt verőemberét, miközben telefonon rögzíti a brutalitás elleni tiltakozását, hogy ha utólag beperelné az áldozat, ártatlanul széttárhassa a karját, a film legviccesebb és legcinikusabb csúcspontja.

Valahol ironikus (jó értelemben), hogy bár a Psychokinesis határozottan az utóbbi évek szubverzívebb szuperhősfilmjei közé tartozik (Kick-Ass, Chronicle), illetve sajátosan dél-koreai hangvételével még azok közül is üdítően kilóg (annak ellenére, hogy tényleg meg-megszédül néha a középszerűség határán), végül egyetlen, klasszikusan szuperhősös szálat visz végig szépen és következetesen: a felelősségvállalásét. Sheok-hyeon minden lehetséges értelemben vállalja döntései és hibái következményeit, még úgy is, ahogy a tipikus nyugati hőskultuszokban nem szokás. Pókember is lájkolná.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!