Sosem voltál itt - Sötétségből a fénybe

Amikor először látjuk Joe-t, egy nejlonzacskót a fejére húzva fojtogatja magát. Gyorsan kiderül, hogy ez nem annyira öngyilkossági, mint inkább önfenntartási kísérlet. Bár azon a ponton, ahol ő van, ki mondja már meg a kettő közti különbséget? A zacskó levétele után egy véres kalapácsot törölget tisztára – valami szörnyűség történt. Egy gyötrelmes múltból felvillanó képek, űzött tekintet, lassú és kimért, de határozott mozdulatok. Még egy perce sem megy a film, de máris mentőkötél nélkül fuldoklunk egy elveszett ember kétségbeesésének sűrű, iszapos tengerében. Ez a mély víz úszóknak is alig való.

Joe, a hadsereg és az FBI veteránja, hol beteg, szenilis anyját ápolja, hol szexrabszolgának eladott lányokat szabadít ki sűrűn lesújtó kalapáccsal a kezében. Amikor sem gyengédséget, sem brutalitást nincs alkalma gyakorolni, múltja démonaitól és a jelen élhetetlenségétől szenvedve, öngyilkos hajlamokkal küszködve tengődik (Joaquin Phoenix élete egyik, ha nem a legjobb alakítását hozza – pedig hosszú a lista). Gyerekmentő küldetései részben saját kiskorának traumáiból erednek: a lelkét összekaristolt események megmásíthatatlanok, a lénye mélyébe beleivódott fájdalom örökre elűzhetetlen. De ha másokat megóvhat mindattól, ami vele történt, az talán elegendő ok arra, hogy még egy napot végigcsináljon egy túlságosan sokáig a fején hagyott nejlonzacskó nélkül. Sem a világnak, sem a saját életének nincs értelme - puszta akaraterővel és rendíthetetlenséggel kell rákényszerítenie az értelmet mindkettőre. 

Lynn Ramsay (Beszélnünk kell Kevinről) egyáltalán nem időzik el Joe múltján, traumáit sosem önti konkrét narratív formába – flashbackjei főhősét szüntelen kísértő, pislogásnyi érzelmi-hangulati lenyomatok. Hasonlóképpen, az egyébként nyílegyenes, botegyszerű cselekménynek sincsenek felesleges momentumai. A Sosem voltál itt (You Were Never Really Here, 2017) a megigéző kameramunkától Jonny Greenwood szintetizátoros morajlásaiig az atmoszferikus és sűrű, kompakt audiovizuális történetmesélés lehengerlő mesterkurzusa, a magány, a terror, a kétségbeesés, az elveszettség, a paranoia gyönyörű színkompozíciója és nyomasztó zajszimfóniája. Az a fajta filmélmény, amilyenből jó, ha pár évente van egy.

Joe Philip Marlowe és Travis Bickle sajátos elegye – Marlowe-tól a mocskos világban a jó ügyet szolgáló lovag rendíthetetlen hozzáállását, Bickle-től a mocskos világban sínylődő szerencsétlen teljes megtörtséget örökölte. Élete folyamatos egyensúlyozás e két, soha el nem érhető végpont, a helytállás és az összeroppanás között – előbbihez túl gyenge, utóbbihoz túl erős. Ramsay rendre extrém közelképekkel szűkíti le a világot Joe saját, labilis realitására, ugyanakkor az erős zsánerfilmes jegyek ellenére ritkán viselkedik thrillerrendezőként: sokkal több a távol, közvetetten (például egy biztonsági kamera kásás képén keresztül) vagy akár képen kívül zajló erőszak, mint a ténylegesen explicit megoldás. És épp ez a lényeg: olyan mélyen vagyunk a nihilben, hogy a húst roncsoló kalapácsfej látványa már valóságos felszabadulás, egyfajta gőzkieresztés, a feszültség levezetése lenne.

Az egyik jelenetben Joe a következő mészárlásához szükséges eszközök beszerzése után sétál hazafelé, amikor fiatal, ázsiai turistalányok megkérik, hogy készítsen róluk egy fényképet. Joe néma, kifejezéstelen révületben tartja a mobilt a kezében, miközben fotóalanyai önfeledten csacsognak, kacarásznak és ölelkeznek – a két, egymástól teljesen szétválasztott-szétszakított világ csak így, egy közvetítő lencsén keresztül közeledhet egymáshoz. És még így is csak addig a pontig, ahol az egyik lány mosolya lehervad, szeme pedig könnyekkel telik meg, mert felismeri, hogy Joe reménytelenül távolra sodródott a normalitástól és a bármilyen, akár illékony boldogság lehetőségétől. Ugyanakkor ez a pillanat azt is jelenti, hogy a világ talán mégsem teljesen érzéketlen a fájdalomra, talán mégis maradt benne empátia. És itt kezd lassan, csak tényleg nagyon lassan, de határozottan fordulatot venni a film.

Idővel nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy Ramsay nem azért rugdossa egyre lejjebb és lejjebb a nézőt a kilátástalanságba, az erőszakba meg a lelki nyomorba, hogy öncélú szenvedéspornóba veszejtse, épp ellenkezőleg. Ahogy Joe elindul egy politikus lányának kiszabadítására, találkozik két elveszett lélek, akik talán megmenthetik egymást a világtól és önmaguktól. Talán. A fájdalom mocsarából teljes váratlansággal törnek felszínre a katartikus pillanatok (akár csak egy halkan, mélységes őszinteséggel elrebegett „it’s all right” képében), az együttérzést még a halálos ellenségtől sem lehet megtagadni, az emberség a legborzalmasabb körülmények közepette is utat tör magának – és a már-már elviselhetetlen nihil szépen átformálódik egy felejthetetlen, gyönyörű megváltástörténetté.

„Ernest Hemingway írta egyszer, hogy "Szép hely a világ, érdemes harcolni érte". A második részével egyetértek” – mondta Morgan Freeman a Hetedik zárójelenetében, és a Sosem voltál itt mintha teljes egészében e gondolat köré épült volna. Az alagút talán még sosem volt ilyen sötét és hosszú, de azért ugyanúgy ragyog a fény a végén. Azt meg senki sem mondta, hogy könnyű az odavezető út.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!