The Outlaws – Kis zűr a szöuli Nagy-Kínában

Szöul kínai bevándorlókkal teli Guro körzetében kis léptékekben zajlik az élet. Amikor két késes piti alak összebalhézik a zsúfolt utcán, a mindig morgós, visszafogottan korrupt, de jó lelkű Ma detektív kiválik a tömegből a füléhez tapasztott mobiljával, szó szerint fél kézzel lerendezi a hepciáskodókat, és még csak az éppen zajló telefonbeszélgetése sem akad meg közben. Máskor, amikor két rivális banda készül egymásnak esni, leülteti egy asztalhoz a két főnököt, kioszt nekik pár taslit meg némi frusztrált méltatlankodást, hogy ugyan, ne nehezítsék már az életét, így is van elég baja. Nincs olyan probléma, amit erős verbális és enyhe fizikai rábeszéléssel ne lehetne megoldani.

Ebbe a kedves, bizarr kis alvilági-rendfenntartói idillbe érkezik három kínai pszichopata, akiknek még meg sem szárad a pecsét a csempész-útlevelükben, amikor máris elkezdik brutálisan bedarálni a helyi gengsztervezéreket. Mire Ma kiszagolja, hogy valami nem stimmel, az addig fáradságos munkával kordában tartott alvilág már szinte teljes egészében másvalaki kezében van.

Ha valamiből, hát zsaruthrillerből nincs hiány a dél-koreai piacon, de az elsőfilmes, semmiből felbukkant Kang Yoon-Seong az átlaghoz képest üdítően más hangvételt üt meg. Bár a The Outlaws (Beomjoidosi, 2017) ugyanúgy Szöul csillogó-villogó, modern metropoliszának kevésbé mutogatott, szutykosabb-sötétebb oldalán játszódik, mint például A sárga tenger, témájának komolysága és brutalitása ellenére (a film egyébként egy valós, Heuksapa incidensnek nevezett, 2007-es bandaháborún alapul) annál egy sokkal pimaszabb és könnyedebb darab.

Noha a nyúlszívű rendőrfőnöktől a veszett kínai gengszterig több emlékezetes mellékalak is akad, a The Outlaws egyértelműen a Mát nagyszerűen alakító Ma Dong-seok egyszemélyes show-ja. Unott, kelletlen, „faszom, már megint dolgozni kell” profizmusa egyszerre csempész a filmbe kaján humort és sajátos kisrealizmust. Rendre úgy viselkedik az ütött-kopott konténerben berendezett detektívirodában, mint egy átlag vállalati alkalmazott, miután egész nap Excel-táblákban kattintgatott a gyér megvilágítású munkaállomásán, és húsz perccel a munkaideje lejárta után a főnöke még szól neki, hogy gyorsan le kéne fénymásolni háromezer oldalnyi adminisztrációs anyagot. Mintha úgy érezné, minden kis szarzsák direkt azért balhézik, hogy az ő személyes nyugalmát megzavarja, és amikor valaki nem hajlandó együttműködni vele, egy fáradt, lemondó vállvonással az „igazságszobába” küldi (ez egy okosba’ megoldott, a konténeriroda többi részétől zuhanyfüggönnyel elválasztott gyanúsítottverő sarok).

Természetesen ott lépi át a törvényt, ahol éppen kedve tartja, és ha egy gengszter a zsebébe akar csúsztatni egy kis lóvét, a torkába egy kis piát és kaját, a péniszére meg egy kurvát, hát ő nem mond nemet, ennyi korrupcióval még megbirkózik gyarló, bűnös természetének halk lelkiismerete. És persze úgy tekint a Guro-körzet gondosan fenntartott porcelán ökoszisztémájába berontó három kínai elefántra, mint betolakodókra a saját területén.

Ma kicsit olyan, mintha egy őrült tudós összekotyvasztotta volna a radioaktív laboratóriumában Vic Mackey-t és Piedonét.

Kang az első fél óra szenzációsan spontán karakter- és közegfelvezetése után (nem nagyon láttam ennél elegánsabb expozíciót az utóbbi időben) is csak néhány alkalommal tekeri fel igazán a tempót, de akkor első osztályú munkát végez. Példás azon jelenet feszültségkeltése, amelyben Ma és társai teljesen véletlenül futnak bele a kínai gengszterekbe egy füstös kajáldában, és emlékezetes a finálé egy-az-egy-ellen leszámolása is a reptéri vécében. Kang a Ringo Lam-féle iskolához húz a John Woo-s helyett, vagyis az akciójeleneteknél nem a stilizációt meg az elegáns koreográfiát, hanem a mocskos realitást részesíti előnyben. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem hatásvadászkodik az erőszakkal: folyik a vér és törnek a csontok, de csak amennyire egy kompromisszummentes harcjelenetben az jogosan elvárható.

A The Outlaws közel sem cikázik olyan vadul a műfaji és hangulati elemek között, mint sok dél-koreai társa, de így is szeretnivaló könnyedséggel tud váltani egy őszintén-kedvesen humoros közjáték és egy kemény bunyó között. Egyébként pedig egy olyan kategóriában nyomul, amelyben nem sok vetélytársa akad: abszolút feelgood bandaháborús zsaruthriller.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!