Sok írás született a VHS-világ akcióhőseiről, akik a popkultúra fröccsöntött McDonald's trónusán ülnek. Írtak a testükről, melyet nem fog a golyó. A csípős nyelvükről, melyet gyakran köszörültek bajuszos juntavezéreken vagy egyszerű balfékeken. Sőt, a lelki vívódásaikról is írtak, amikor is biztosak lehettünk benne, hogy a könnyeik után paradicsomlének kell folynia. Az akciófilm zsánerét tehát alaposan dokumentálták, de a tablóról hiányzott a szamárfül, az egész műfaj idézőjelbe tétele. Ezt az űrt tölti be a Tango és Cash, a rendőrpajtás-mozik egyik legjobbja. Nem a szokásos öreg kopó-fiatal tacskó történettel van dolgunk, hanem egy annál meglepőbb és mulatságosabb alkotással.
Ray Tango (Sylvester Stallone) Los Angeles egyik leghírhedtebb nyomozója. Kifogástalan megjelenését a Wall Streeten is megirigyelhetnék, bőrtalpú cipőjének kopogására a gazfickók összeszarják magukat. Eredményeinek csodájára jár az egész testület, míg a rosszfiúk darts táblának használják az arcképét. Sikereit hűvös mosollyal nyugtázza. Jellemző rá a nyitójelenet: miután lekapcsolja Kolumbia kokainexportjának egyharmadát, fellapozza a Wall Street Journal árutőzsde híreit, és fájdalmas képpel felkiált: “Megint felment a cukor ára, Francis!”
Gabriel Cash (Kurt Russell) a másik híres zsaru a városban. Az a fajta ember, aki talál egy Big Macet a húgyfoltos kanapéja alatt, majd rövid szagolgatás után megeszi. Zsíros hajával és bőrdzsekijével úgy néz ki, mint akit egy bullmasztiff szájából rángattak elő, veszkócsizmáját pedig majd csak a ravatalon lehet róla leimádkozni. A modora alapján inkább illik egy indonéz kakasviadalra, mint a Los Angeles-i rendőrségre. De lefut és lefegyverez egy kínai bérgyilkost, aki a nagyszobai tükörből tör az életére.
A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a két nyomozó felbőszíti a szenátorképű maffiózót, aki ravasz tervet eszel ki a két jómadár semlegesítésére. Egy megrendezett bűntény színhelyére csalják őket, ahol rajtuk üt a rendőrség. Börtönbe kerülnek, és kezdetét veszi a harc a szabadságért, az igazságért meg a csajokért. Ez a premissza a ’80-as évek legnagyobb közhelye lehetne, és már utalnánk is a filmet a Szív TV – MSat – Film+ műsorsávjába, ám ekkor valamire rádöbbenünk. A készítők valójában átvernek minket, és a megszokott tesztoszteron helyett a buddy cop-mozik fergeteges karikatúráját kapjuk. Ám ne a Csupasz pisztoly bazári ökörködésére gondoljunk, és ne is két Action Man-figurára.
A történet során ugyanis több műfaji klisé is pellengérre kerül. Hőseinknek a börtönben szembesülniük kell kinti népszerűségük árnyoldalaival. Itt el is hangzik a film egyik első idézhető mondata a rabok által felgyújtott pornóújságok között: „Tudod, mit utálok a legjobban? A szemetelést.” Kisvártatva aztán a börtön lakói elégtételt vesznek a zsarukon, és nagy bulit rendeznek a tiszteletükre
a mosodában. Apropó buli. Ennél ócskább eufemizmus aligha létezhet a verekedős jelenetekre, mégis előszeretettel használták a forgatókönyvírók minden hirigre a “party” azaz buli kifejezést. Mintha a Double Dragonnal játszanánk egy 8 bites Nintendón, ahol az ütős párbeszédeket még ütősebb husángok és vascsövek követik. De a filmnek még ez is jól áll, mert a szereplők bunyó közben ránk kacsintanak. Tudjuk, hogy az egész csak a mi mulatságunkra történik.
A kóterből kikerülve Cash megismerkedik Tango húgával (a hamvas Teri Hatcher), aki egy éjszakai lokálban táncol. A Van, aki forrón szereti című klasszikust idézi, ahogy Kurt Russel erős sminkkel és járomcsonttal alakít zsugabubust a rendőrök orra előtt. Lábjegyzet: egy generáció akkor veszi észre az idő múlását, amikor kedvenc filmjeinek jónői már a MILF-kategóriaból is elballagtak. Teri Hatcher pedig már 10 éve volt született feleség, szóval röpül az idő, kedves ipszilonosok.
A félreértések vígjátéka később is lejátszódik: egy nehéz nap éjszakáján Cash kap egy ártatlan masszást a lánytól, amiről a Ponyvaregény óta tudjuk, hogy nem létezik. Ebből Tango az utóbbit érzékeli, ezért majdnem agyonveri egy fából készült vadkacsával. Egy másik alkalommal a főgenya lófarkas verőemberét leckéztetik meg, avagy a rossz zsaru-még rosszabb zsaru taktikát demonstrálják. Miután lelógatták Lófarkat a tetőről, gránátot ragasztanak a szájába, hogy elárulja a megbízói hollétét. Bármilyen brutálisnak tűnik is ez a jelenet, pajkosságban nincs hiány, a gatyába dugott ártalmatlan füstbomba végül a rosszfiú alatti tócsában landol.
A kalandok végén a fiúk riválisokból barátokká válnak. Ebben a filmben nincs helye a hegyi beszédeknek a nehéz gyermekkorról és az élet értelméről. Két felnőtt férfi amúgy sem kioktatásra vágyik a golyózáporban, hanem valakire, aki ilyenkor felé tartja az ernyőt. Vagy legalább mond egy jó viccet viccet a halálos ágyánál.
A műfaj fénykorában a magyar szinkron is a csúcson volt. Tangót a dörgő hangú Gáti Oszkár, míg Cash-t Hegedűs D. Géza szólaltja meg, aki gyakoribb vendég egy Schiller darabban, mint egy akciófilmben. Kiválóan hozzák a karaktereiket: a piperkőc maximalistát és a pimasz vagányt. Mindehhez Harold Faltenmeyer komponált emlékezetes soundtracket - a főcímre nem csak futni lehet jól, de az ember pillanatok alatt ’89-ben érzi magát, ahogy egy 8 sávos autópályán az angyalok városa felé tart.
A korszak ikonikus akciófilmjei a nagy öldöklésben ritkán tudtak öniróniát felmutatni. Szokatlan volt ez egy olyan műfajban, amely arra építette az identitását, hogy nagyon sokat kell lőni és nagyon keveset beszélni. Innen nézve mi sem jellemzi jobban a Tango & Cash hangulatát, mint Stallone első negyedórában elhangzó metapoénja: “Rambo? Az egy buzi.”
