Ne várd a csodát! - Csók a világvége előtt

Szerző: Gerhardt Erik

Újranézni egy gyerekkorban látott filmet mindig rizikós. Vajon nem lesz csalódás? Vajon az a lelkesedés, amit akkor éltem át, minek szólt? Azóta sokkal okosabb, megfontoltabb lettem, és már csak megmosolygom egykori önmagamat?

A 90-es években létezett a Szív TV nevű valami, amiből Szenes Andrea műsorán kívül annyi maradt meg bennem, hogy a főműsoridős, nagyfilmes kínálatát csupa B-Zs kategóriás alkotás jelentette. Amerikai, de olcsón hozzáférhető. Természetesen mindig az óvatosság határán belül, azaz nemigen mentek el olyan extremitásokig, hogy a kínálat igazán érdekes legyen. Időnként persze az ember mégiscsak ráfanyalodott, és olyankor megnézhette, hogy a hangalámondásközeli minőségben szinkronizált filmekben mennyire szomorú valaki a cicája miatt, vagy mennyire izgul egy gonosz betörő miatt.

És akkor egyszer csak szembejön a Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988), amelyből évek múlva is csak a döbbenet marad meg, hogy ilyet én még nem láttam. Azután sok-sok idő, mire lesz internet, szélessáv meg torrent meg Netflix. De hiába a sok lehetőség, a Miracle Mile továbbra is csak emlék marad - és annyira kedves, hogy nem akarok csalódni benne. És amikor mégis eljön az idő, kiderül, hogy a Miracle Mile minden egyes másodpercével rászolgált a gyermekkori rajongásra.

Aki idáig eljutott az olvasásban, felehetően már eléggé ideges, hogy még mindig nem tudott meg semmit a filmről. A továbbiakban meg fog. De ha valaki jót akar magának, az megnézi, és csak utána olvas tovább, ha még szükségét érzi. Mert…

…mert a legelső, amivel egykori ártatlan énem szembesült, az a felkészületlenség gyönyöre. Az ember alig találkozik olyan filmalkotással, amely kezdeti önmagához képest egy elképesztően más helyen köt ki, amelynek ennyire alapeleme, műfaja a kiszámíthatatlanság. Ahol a romantikus film nem csak kulisszája egy apokalipszis-filmnek, hanem konkrétan szerelmes filmnek indul, hogy aztán eljusson a végítéletig. Mindezt úgy, hogy közben elképesztő helyekre kirándul, és szinte az utolsó percekig fenntartja a kérdést: ez tényleg az, aminek látszik? A főhős maga sem hiszi el. Alkalmi társainak folyton más világvége-szcenáriókat vázol fel: atomerőmű-baleset, ciánfelhő. Hiszen ezek mennyivel hihetőbbek, mint az atomrakéták hidegháborús valósága.

Ehhez mintegy mellékesen keretként a világ keletkezését és végét használja fel. És tegyük hozzá azt is, hogy egy általános iskolás mennyire tudja feldolgozni azt, hogy ha vége a világnak, akkor bizony szeretett szereplőinek sem jut hely a folytatásban.

De ennyi elég is a gyermekkori traumák újraélésből. Felnőtt fejjel az embert már mással kell lenyűgözni. Mondjuk azzal, hogy vizuálisan is kényeztetik. Egyszer csak egy benzinkút robban rá rendőrökre, majd egy áruház belsejében, gyönyörűen komponált rombolás közepette bolyongunk. Vagy egy közeli utcajelenetet kibontva hirtelen egy város őskáoszára látunk rá. És a hajnali Los Angeles szürkeségében világító edzőterem neonjáról ne is beszéljünk.

Vagy hogy milyen pazarlóan dobálja a film a jobbnál-jobb karaktereket, akik egy pillanat alatt megtöltik élettel az adott jelenetet, hogy a következő pillanatban kihajtsanak a képből, vagy csak egyszerűen meghaljanak. Hiszen a történet végén úgyis mindenkire ez vár.

Persze a kifinomult felnőtt mégis egy aprócska jelenetet tart az új kedvencének. A férfi főhős (mindenki Green dokija) álomból ébredő kedvesét még nem avatta be a valóságba, csak menekül vele. Mennek a lifttel a szabadulást jelentő helikopter felé. A mit sem sejtő lány azon elmélkedik, milyen banális dolgon vesztek össze egy életre a nagyszülei, pedig a szerelem mindennél fontosabb. És a fiú már tudja a közelgő veszélyt, de még egy atomvillanással odébb van, hogy ő is belássa ezt az igazságot.

A rendező, Steve De Jarnatt Facebook-oldala nagyjából abból áll, hogy világszerte különböző vetítésekre utazik, ahol harminc év után is a Miracle Mile rajongói gyűlnek össze aprócska mozikban, időnként pedig csinál egy szelfit, ahogy a tengerparton vörösbort kortyol. A Cherry2000 kivételével nem is tett le semmi más említésre méltót az asztalra. Nincs semmiféle nagy alkotói narratíva, amelybe ez a film beilleszthető lenne, semminek sem a csúcspontja vagy a kezdete. Csak úgy van. És az ember nézi tátott szájjal, hogy ilyet… Majd vár pár percet, vagy 20 évet, mielőtt újra megnézi. És újra tátva marad a szája.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!