Mint oly sokszor, először ezúttal is csak a felszínt látjuk.
Napsütéses parti egy előkelő házban úszómedencével, koktélokkal, csupa vidám,
flörtölgető, magát zenére rázó, félmeztelen szép emberrel. Az élet csupa móka
és bulizás. Megyünk kicsit lejjebb. Egy nő a vigadalmat alig túlkiabálva,
kétségbeesetten szólongatja a férjét. George bedrogozva, félig kigombolt hawaii
ingben dülöngél a garázs zárt ajtaja mögött. A felesége veri az ablakot, hogy
engedje be, aztán más nők is csatlakoznak hozzá. A zene javában dübörög
odakint, a nők javában dübörögnek a garázsajtón, George meg dédelgetni kezd a
kezében egy hosszú grillező villát, majd szép lassan felnyársalja rá magát.
Most már viszonylag mélyen vagyunk, és ott is maradunk: Isten hozott mindenkit
a Getty-családban!
A következő jelenet azzal kezdődik, hogy egy madár igyekszik panaszos károgással kiszabadítani a Getty-birtokot övező kerítésbe ragadt lábát. Azzal nem vádolnám Danny Boyle-t, hogy nagyon kifinomult, csak nehezen dekódolható metaforákkal dolgozik, de hát egy olyan világban járunk, ahol mindent a pénz, a mértéktelenség és a rideg gyakorlatiasság mozgat – vagyis a legidősebb Getty-fiú öngyilkossága és a csapdába esett madár tökéletesen kifejező nyitánya az év legjobb és legstílusosabb új sorozatának.
Merthogy a sok szenvedés mögött, ha csak közvetve is, de ugyanaz az ember áll: a dúsgazdag J. Paul Getty, aki épp olyan könyörtelen kiskirályként uralkodik családján és közvetlen környezetén, mint az olajpiacon. Arannyá lesz minden, amihez hozzáér, mintha a világ összes pénze az ő kezébe folyna be – de ki csak nyomorúságot enged ugyanabból a kezéből: kétségbeesés, elégedetlenség, önsanyargatás, drog és halál jár a nyomában. Nem mintha érdekelné.
Az Oscar-díjas Simon Beaufoy (Gettómilliomos, 127 óra) sorozata csak hónapokkal azután debütált az FX-en (itthon az HBO-n), hogy mozikba került Ridley Scott ugyanezen témát körüljáró filmje, A világ összes pénze – de a Bizalomnak (Trust) már a fenti nyitójelenetében is több a spiritusz, mint Scott lélektelen és ötlettelen rutinmunkájában összesen. És bár a cselekmény középpontjában valóban itt is Getty unokája, Paul olaszországi elrablása áll, az érzelmi- és karakterhangsúlyok egészen máshol vannak: Beaufoyt és Doyle-t (aki az első három részt rendezte) nem annyira a bűntény érdekli, mint inkább az öreg Getty mindent és mindenkit behálózó személye, és az ő gondolkodásmódjának, világnézetének akaratlanul is pusztító természete. Még azokban az epizódokban is érződik a hatása, amelyekben nem, vagy alig bukkan fel – olyan, mint Hannibal Lecter a Bárányokban, akkor is jelen van, amikor nincs.
Donald Sutherland ellenállhatatlan karizmával lubickol élete nagy geciláda-szerepében, ráadásul sokkal több lehetősége van a tehetségét villogtatni, mint az egyébként szintén remek Christopher Plummernek az említett Scott-filmben, ahol Getty egy kapzsi és jéghideg seggfej volt. Beaufoy kezében a hírhedt olajmágnás ennél sokkal árnyaltabb karakter – nem olyan értelemben szörnyű ember, hogy gonosz vagy rosszakaratú, egyszerűen csak teljes egészében ráhuzalozta az agyát az üzletre, és számára minden, az emberi kapcsolatokat is beleértve, kizárólag az üzleti ügyeskedések és megállapodások tükrében értelmezhető.
Getty Döntéseinek nincsenek érzelmi dimenziói, mert az érzelmeknek nincs helyük alkudozásokban és szerződésekben (hogy olajügyletről vagy unokája váltságdíjáról tárgyal, az neki mindegy), márpedig az ő egész létezése, a magánéletével együtt kizárólag ezekből áll. És őszintén nem érti, miért nem gondolkodik mindenki úgy, ahogyan ő. Könnyű gyűlölni (pontosabban: az a figura, akit szeretünk utálni), annak ellenére, hogy (vagy éppen azért, mert) szakmájának tökéletes, pragmatikus mintapéldánya.
Az üzletember Mozartja, akit Salierik vesznek körül: a saját töketlen, inkompetens fiai (akiknek töketlenségében és inkompetenciájában ugyanakkor nyilván gigászi szerepe van). Ha a vér olajjá válna, talán tudna mit kezdeni velük.
A Bizalom viszonylag messzire vezeti néhány történetszálát, de mindegyik, az elrabolt unoka apjának leépülésétől az anya sokszor magányos küzdelmén és a mindent érthetetlen hűséggel tűrő komornyikon át az elrablók belharcaiig az öreg Gettyből indul ki – minden bajok és szenvedések atyjából. És végül az egész annak története lesz, hogy Getty udvartartásának tagjai el akarnak és el tudnak-e szakadni tőle, és ha igen, hogyan. Hogy van-e menekvés ebből a romlott, embertelen dollár-horrorkastélyból, vagy a pénz és adott esetben a vér végleg magához láncol, és lassan felzabál minden érintettet. Mert Getty nem egyszerűen csak egy gazdag rohadék, ő a megtestesült disznófejű Nagyúr.
A Bizalom olykor egy egész epizódot tölt az olasz hegyvidékben, a túsz és fogva tartói társaságában, olykor Getty megbízott ügyintézője, James Fletcher Chace (a múmiás Indiana Jones-pótlékszerepét rég maga mögött hagyó, hízott arcú, pocakos Brendan Frasernek alighanem ez élete alakítása) erőfeszítéseire koncentrál. Olykor olyan kíméletlen thrillerként robog előre, hogy levegőt venni sem tudsz, olykor gyomorszorító drámaként telepszik rád, olykor pedig gonosz cinizmussal és vaskos fekete humorral, a negyedik fal áttörésével húzza alá a Getty sajátos természete miatt hónapokig húzódó szituáció abszurditását. Utóbbi oldalát ráadásul olyan kifinomultsággal és spontaneitással villogtatja, amilyenről az amúgy körülrajongott (szintén FX-es) Fargo csak álmodhat.
Ezeket a műfaji és hangvételi kicsapongásokat a barokkos stílus fogja össze: a Bizalom veszettül jól néz ki, és átkozottul jól szól. A gyönyörű, dinamikus, színekben pompázó vizualitást a korabeli zenék pezsgése egészíti ki, a történet sodrása még a nyugodtabb pillanatokban is ellenállhatatlan. És mivel mindez egy makacs, vén seggfej machinációit, valamint a pénz mindenhatóságát és az abból fakadó szenvedést (a pénz birtokosainak és nélkülözőinek szenvedését egyaránt) támogatja, van az egészben valami csodálatos és őrült groteszkség.
Ritkán látni ilyesmit.