Az Örökség elején mintha pontosan tudnánk, miféle filmet nézünk. Felcsipegetjük az ismerős narratív-kenyérmorzsákat, haladunk az ezerszer bejárt csapáson: ez egy amolyan gonosz kislányos mozi, tudjátok, ahol pöttyös labda pattog le a lépcsőfokokon a negyvenötödik percben, de közben odafent nem áll senki. Aztán olyan negyed órával később történik egy fordulat, és minden megváltozik: a filmben is, és a mi értelmezésünkben is. Ekkor fogjuk először igazán megmarkolni az ülés karfáját.
Nem szeretném lelőni a poént (bár annyira strapabíró a film szerkezete, hogy ezt is simán kibírná), de a lényeg, hogy ebben a jelenetben sosem látott módon keveredik az a szurokfekete humor, amelyet mondjuk egy Végső állomás jellegű, abszurd kimúláspornótól várna az ember, és a torokszorító, életeket újraíró, felfoghatatlan tragédia: az inga kilendül a végpontba, egyszerre mindkettőbe, és ott ragad, a hullámfüggvény a megfigyelés hatására sem hajlandó összeomlani – Schrödinger macskája a szemünk előtt él és virul, ugyanakkor megdöglött. Nehogy félreértsetek, nem történt semmi természetfeletti, ez csak egy hajmeresztően szar éjszaka krónikája, amely után minden helyrehozhatatlanul megváltozik.
Az igazi horror ekkor indul be: a kiszámíthatatlanság, az egymással összezárt, ráadásul egymásra bízott (kényszerített?) emberek tragédiája, akik nem tudnak mit kezdeni a másikkal. A Toni Collette által zseniálisan eljátszott Annie Grahamet talán erős lenne a horrorfilm-történelem legtehetetlenebb anyakarakterének kikiáltani, viszont hogy az egyik leghihetőbb, az egészen biztos. Annie a múltján túllépni képtelen nő, aki minimális kontrollt csak a miniatúrái építésekor tud gyakorolni. Ez utóbbiak, az asszony saját életeseményeit megörökítő, idézőjeles babaházak a múlt feldolgozására tett, bukásra ítélt kísérletnek is tekinthetők.
Annie kapcsán egyébként eszünkbe juthat Eva Khatchadourian a Beszélnünk kell Kevinről című filmből vagy könyvből, annyi nem elhanyagolható különbséggel, hogy Peter Graham nem Kevin – a kamaszsrác egyetlen halálos bűne, hogy szombat este füvezne és csajozna kicsit. Ám a múltjától senki sem szabadulhat, így Peter kényszerűen megörökli az anyja tragédiáját. A Gabriel Byrne megformálta apakarakter pedig a nyugalom rendíthetetlen sziklaszirtje ugyan, de mit ér egy sziklaszirt nukleáris csapás idején?
A film fekete humora nem egyértelmű "nesztek, itt van" mód működik, befogadóként kicsit dolgozni kell a megértéséhez. Például a legszarkasztikusabb jelenetek Peter tanórái, amelyek éles kontrasztot alkotnak az életével. A legfontosabb történelmi események is jelentőségüket vesztik az ő családi történetéhez képest, hisz ez utóbbi húsba vágó következményeivel valóban kénytelen együtt élni. Ugyanígy megidéződik Euripidésztől az Iphigéneia Auliszban, a trójai háborúra készülő Agamemnón király tragédiája, és e közismert dráma nagyjából le is fedi azt, ami Peterre vár. De a sejtetésen túl még egyfajta párbeszéd is kialakul a két történet között: hogyan viszonyul az antik kor nagyszabásúságához az, ami egy halálfasza mögötti amerikai kisvárosban történik?
A horror ugyanis mindig ez volt: a mítoszok és a mesék belépnek az általunk ismert valóságba. Csak a romantika ezt még elviselte, és Mary Shelley-nél például egy okos tudós szembesült a nagy kérdésekre adott válaszok nem várt következményeivel - de vajon hogyan festene ez a betüremkedés ma? Ha a természetfelettivel szimbolizáljuk mindazt a felszín alatt szunnyadó erőt, a múltat, amely egy átlagos, amerikai polgári család dinamikáját adja, akkor ez az erő miként nézne ki? A film válasza kegyetlen, generációs kritika: ostoba lenne, kisszerű, banális és nevetséges, de mindenek előtt: elképzelhetetlenül mohó. Az első nagyjátékfilmjével debütáló Ari Aster így cselekszi meg a lehetetlent, a mozi végén a katarzis lemészárlásával, a kisszerűség kiábrándító ábrázolásával épít új, hátborzongató katarzist.