A Jurassic Park immár az ötödik részénél tart – vagyis jelenleg
négynél több film van belőle a kelleténél. És még nincs vége.
A nyitányban zsoldosok szabadulnak be a Nublar szigetre, a három éve bezárt Jurassic World területére, hogy DNS-mintát vegyenek az Indominus Rex tengerfenéken nyugvó maradványaiból – a várható következményekkel, vagyis a küldetés sikerül (különben nem lenne film), de páran otthagyják a fogukat a helyi prehisztorikus fauna gyomrában. Csak a hecc kedvéért, érdemes összevetni ezt a jelenetet a Jurassic Park felütésével: utóbbiban pusztán villanásokat láttunk egy ketrecbe zárt, rejtélyes és veszedelmes vadállat őrjöngéséből (ezeket a képsorokat Spielberg nagyon szerethette, mert egy az egyben ugyanígy kezdte négy évvel később az Amistadot, csak velociraptor helyett rabszolgával), most meg már a harmadik percben totális T-rextámadás zajlik.
Persze érthető, hogy egy sorozat ötödik része már nem vacakol holmi sejtetéssel meg lassú fokozással: minek is próbáljon gondosan adagolni valamit, amit már láttuk teljes életnagyságban, mindenféle pozícióban, mindenhogy megvilágítva, minden szögből legalább négyszer? A meglepetés, a csodák, az ámuldozás kora lejárt, és mivel újítás nincs, maradt az, hogy izomból próbálnak hatni ránk. Eleve, a kiindulási pont egy katonai/zsoldosakció – a spielbergi ártatlanság és nagy kaland végleg elpárolgott a franchise-ból. 1993-ban nyolc perc jutott a T-rex elszabadulására és támadására, abból három a felvezetéssel, az atmoszféra megteremtésével telt – ma egy ilyen hosszú akciójelenetbe már legalább öt dinónak és három robbanásnak kell beleférnie. Vagy még inkább: nyolc percbe már két akciónak kell beleférnie. A jelenet struktúrája, feszültségkeltése másodlagos, a lényeg a tempó, meg hogy a CGI odabasszon.
Legutóbb a Jurassic World már teljesen egyértelműen ki is állt a „nagyobb, drágább, ostobább” jelmondat mellett, és természetesen a folytatása, a Bukott birodalom is ezt a vonalat viszi tovább (1,67 milliárdos bevétel után ez nem is csoda). Egészen a legvégéig olyannyira nem tud mutatni semmi újat, hogy még az előző rész génmanipulációs motívumát is gátlástalanul okádja fel: ugye eddig a laboratóriumban kikotyvasztott Indominus Rex volt a legdurvább, leghalálosabb dino, most viszont van egy még legdurvább, még leghalálosabb dino.
Ha ehhez hozzávesszük a puszta plot pointként jelenlévő, így aztán kidolgozatlanul hagyott, pedig amúgy érdekes morális konfliktust (tartozunk-e felelősséggel egy általunk feltámasztott faj iránt, amelyet egy természeti katasztrófa fenyeget újbóli kihalással?) és Malcolm két rövid jelenetben felbukkanó, de minden szarkazmusától és stílusától megfosztott, száraz vészmadárrá lefokozott karakterét (ehhez igazán kár volt visszarángatni szegény Jeff Goldblumot), egyértelmű, hogy a franchise puszta szörnyfilmmé aljasodott. Ezen a ponton semmi jelentősége annak, hogy dinoszauruszok vannak benne – lehetnének földönkívüli rémek vagy hadicélokra kifejlesztett mutánsok is.
És akkor még nem is említettük a logikai sutaságokat, a bődületesen kiszámítható cselekményt, a kiábrándítóan lapos karaktereket (sótlan Chris Pratt, teljesen elpazarolt Toby Jones) vagy a film első (menekülés a vulkánkitöréstől sújtott szigetről) és második (zsoldosokkal és dinókkal való kergetőzés egy vidéki kúriában) fele közötti otromba váltást. Mindezzel pedig J. A. Bayonát is sikerült beterelni a hollywoodi tucatrendezők táborába: nincs egyetlen olyan emlékezetes vizuális megoldása vagy hangulati eleme sem, amilyet Az árvaház vagy a Szólít a szörny után elvártunk volna.
Az egyetlen igazi pozitívum, hogy a sorozat végre feldobja a labdát egy remélhetőleg drasztikusan más folytatásnak – amit persze már három filmmel korábban meg kellett volna tennie, de legalábbis a Jurassic World végén. És még ez sem jelent semmit: tudjuk, hová vezetett anno a Terminator 3. franchise-formáló befejezése, és nem lennék meglepve, ha a Jurassic Park is hasonló sorsra jutna. De legalább Bryce Dallas Howard már nem tűsarkúban, hanem bakancsban rohangál. Gondolom, ez is valami.