A The Greasy Strangler egy végtelenül elbaszott film. Jim Hosking horrorvígjátéka sokkal inkább kényelmetlenül szürreális, mint humoros. Nem az a fajta film, ami mindenkinek szól, sokkal inkább senkinek sem, vagy maximum annak a szűk rétegnek, amely értékeli az értelmetlen blődséget, a groteszk párbeszédeket és a giccset. Baromi nagy szerencse, hogy én pont ez a fajta fickó vagyok, mert ez a csodálatos alkotás tökéletesen szembemegy minden, a filmkészítésről eddig megfogalmazott dogmával. Semmi sem ott, akkor és úgy történik benne, ahogy az normális lenne.
Ha pedig ez nem lenne elég, akkor ráadásul a film összes karaktere egy beteg fasz. De a cseresznye a szarból sütött torta tetején minden kétséget kizáróan a két főszereplő, az apa és a fia közötti egészen szürreális kapcsolat. Délceg párosunk ugyanis a gyermek nagykorúságának ellenére is együtt él, ám a papát (akit amúgy John Travolta fodrásza alakít) egy egészen furcsa és perverz kapcsolat köti össze a zsírral. Igen, a zsírral. Az öreg fószer konkrétan mindent zsírral zabál, és amikor a kicsi fia a fossal és huggyal matyómintásra hímzett alsógatyájában bugyuta természetfeletti regényeit írja, a tata minden este meghempereg egy vödör zsírban. Igen, zsírban. Az aktus után úgymond „átváltozik”, és gyanútlanul bóklászó embereket tormentál halálra. Nincs is ezzel semmi gond, és egészen szépen élik így kettesben a mindennapjaikat, miközben munka gyanánt külföldi turistákat szabadítanak meg a dollárjaiktól mindenféle kamu diszkótúrát szervezve, egészen addig, amíg az egyik túrán egy szépségesnek éppenséggel nem mondható fiatal hölgy be nem toppan az életükbe. Ez az apró intermezzo teljesen összezavarja hőseink életét, mivel a fiatal mikropöcsű fiú (tényleg az, mutatják is a filmben nem is egyszer) beleszeret a primadonnába. Mivel azonban a fater pénisze ormótlanul hatalmas (a kelleténél többször is meg lehet csodálni a filmben, amikor az éjszakai abuzációi után lemossa magáról a zsírt egy autómosóban) a féltékenységtől megrészegülve úgy nem dönt, hogy elszereti a nőtdekoratív megjelenéssel továbbra sem vádolható női szereplőt. Ez pedig, mint tudjuk, mindig bonyodalmat okoz, még egy olyan beteg filmben is, mint a The Greasy Strangler.
A rendező, az angol Jim Hosking, akinek ez a szép szerelmi háromszöget bemutató alkotás volt élete első játékfilmje, már ránézésre is a végletek embere: már megjelenésében is egy fura kocka benyomását kelti, akit deviáns és beteg gondolatok foglalkoztatnak. E gondolatok túlnyomó többsége pedig az apa-fiú és a nagyapa-unoka kapcsolat körül gyökerezik, amiről egy korábbi rövidfilmje, a The ABCs of Death 2 című antológia részeként bemutatott G is for Grandad szegmense is erősen árulkodik. A dolog mögött, mint általában ilyenkor lenni szokott, vélhetően valamilyen saját múltbeli tapasztalat vagy „élmény” húzódhat meg, azonban elképzelni sem merem, hogy a rendezőnek milyen lehetett a viszonya az apjával.
Mindenesetre abban, hogy első filmje egyáltalán elkészülhetett, nagy szerepe volt Elijah Woodnak, aki a mű egyik producere. A forgatókönyv Ben Wheatley-n keresztül jutott el hozzá, és saját elmondása szerint azonnal beleszeretett, és elhatározta, hogy a projekt mellé áll. Wood, aki híres arról, hogy szívesen támogatja a beteg, bizarr víziójú és egyedi látásmódú dolgokat, egy interjúban elmondta, hogy mindenképpen szerette volna, ha a film megvalósul, és tudta, hogy ha ők nem állnak mellé, akkor senki sem fog. Összekalapozott még pár producert és a szükséges pár 10 000 dolláros költségvetést, és összehoztak egy elképesztően bizarr, nyomasztó, ugyanakkor iszonyatosan szórakoztató filmet. Valami olyat, amilyen a Rózsaszín Flamingók lett volna, ha John Waters 2016-ban készíti el.
Mert a The Greasy Strangler groteszk vizualitása és cselekménye ellenére egy elképesztően vicces film, és rettenetesen sok párhuzamot lehet felállítani Waters 1972-es polgárpukkasztásával. Hosking műve is a zavarba ejtő és megbotránkoztató humort képviseli: percenként láthatunk egy meglóbált cerkát, töttyedt mellet vagy ráncos segget, amit kiloccsanó szemgolyók és dekapitálódó fejek együttese fon díszes virágcsokorba. Szóval aki szerette a Rózsaszín Flamingókat, az valószínűleg imádni fogja a The Greasy Stranglert is, már ha bírja a sehova se vezető párbeszédeket, az indokolatlan gusztustalankodást és a véres erőszakot, amiből hát finoman szólva nem szenved hiányt a cirka 93 perces játékidő. Van azonban két dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ezek közül az egyik a film látványvilága, ugyanis az alacsony költségvetés ellenére a végeredmény rohadt jól néz ki! Ehhez persze hozzájárul az, hogy a filmben felhasznált színvilág rettenetesen arcba mászó. Minden rózsaszín, lila és kellően élénk ahhoz, hogy egy teljesen hétköznapi szituációt kiragadjon a mindennaposság posványából.
A másik dolog pedig a film zenéje. A tracklistet jegyző Andrew Hung olyan minimalista szintizenét komponált, aminek nem az a célja, hogy ízlésesen a háttérbe húzódva kiegészítse a látottakat, hanem, hogy a film látványvilágához illeszkedve, rajzfilmszerű hangulatot kölcsönözve pontosan úgy legyen tolakodó a néző fülének, mint maga a látvány. Az viszont elvitathatatlan, hogy mindemellett önmagában is rohadt jól működik, én legalábbis amióta megnéztem ezt csodálatos alkotást vagy harminc alkalommal letoltam Spotifyon. Nem árulok zsákbamacskát, a The Greasy Strangler egy kemény film, és sokaknak beletörhet a bicskája. Akinek azonban van affinitása a szürreális és morbid, gusztustalankodáshoz, van pár söre, és ül mellette pár jó haver, annak elképesztő szórakozásban lesz része. Mert, ahogy Elijah Wood is mondta egy interjúban: „Lehet utálni a filmet, de, aki megnézte egyszer, az tuti nem felejti el”.