A jelenlegi konzolgeneráció first person shooter királytriászát (Doom, Titanfall 2, Wolfenstein 2) az utóbbi kivételével nem szórták meg túlságosan letölthető tartalommal, a főjáték premierjét követő hónapokban megvásárolható további kalandokkal. A Wolfenstein 2-t ugyanakkor elhalmozták: három DLC-je, az Adventures of Gunslinger Joe, a The Diaries of Agent Silent Death és a The Deeds of Captain Wilkins még a főjátéknál is jobban kiássa a Wolfenstein ponyvairodalmi esztétikára alapozó stílusgyökereit. Sajnos azonban hiába hoznak be új játékmechanizmusokat a náciirtó kalandok közé, a narratív élvezkedésen túl sok újdonsággal, érdekességgel nem szolgálnak.
A sorban az első, a The Adventures of Gunslinger Joe egy levitézlett amerikaifoci-sztár önmegváltás-története, akit a náci Überkommander, Roderick Metze fogolytábor helyett egy kísérleti laborban börtönöztet be. Joe-nak innen kell kitörnie és bosszút állnia a fogorvosból lett szadistán és több tucat emberén, többek közt az amerikaifoci edzések során elsajátított, romboló erejű fogások segítségével. Joe eljut Roswellbe is, a jelenlegi amerikai kormány állítólagos-legendás ufógyűjtő bázisára, ám ez még hagyján: kalandjai a nácik vénuszi bázisán érnek véget.
A Gunslinger Joe az új, afro-amerikai főszereplőn és az elnyomásával kapcsolatos rabszolga-áthallásokon kívül sajnos semmi újat nem nyújt. Hősünk hatákonyan tud nácikat felöklelni meg konzervekkel dobálózni - sporthátteréből kifolyólag -, oszt ennyi. Ráadásul mivel az átvezető jelenetek, gondolom spórolásból, egytől egyig statikus, képregénystílusú illusztrációk, még a cutscene-ek által a főjátéknak kölcsönzött lendület is elvész, illetve elvesz a téma esetleges érzelmi reconanciájából.
A második DLC, a The Diaries of Agent Silent Death főhőse Jessica Valiant brit titkosügynök, aki férjének három gyilkosát igyekszik levadászni. Véres utazása egy hollywoodi filmforgatáson kezdődik (hiszen Hollywood még a náci rezsim alatt sem áll le!), és egy náci holdbázison végződik (ez az űrbázisozás a Wolfenstein fixa ideája.) A főjáték gyenge lopakodó-mechanizmusa itt sokkal alaposabban ki van dolgozva, hiszen szinte az egész DLC lopakodásra van belőve: a terep, a folyosók és az ellenségek elhelyezése egyaránt lopakodásra késztet-bíztat. Valiant a “titkosügynök” képességének köszönhetően szűk helyekre is be tud csusszanni-mászni (BJ Blazkovicsnak ehhez különleges felszerelésre volt szüksége.)
Bár a legeslegelső Wolfenstein-játékok - amelyek a nyolcvanas években készültek, még az FPS-ek előtt - valóban a lopakodást és az álcák használatát részesítették előnyben, a mechanizmus a modern Wolfensteinekben szinte idegen testként hat. Aki modern Wolfensteinnel játszik, nem akar lopakodni és csak néha-néha lövöldözni. A DLC ráadásul még a Gunslinger Joe-nál is gyengébb sztorival rendelkezik, az egész szinte úgy van tálalva, hogy elénk borítanak egy alapszintuációt, aztán mehetsz, amerre látsz. Semmiféle, az alapvetésben rejtező téma nincs kibontva, urambocsá továbbgondolva. Vékony a narratív keret, szinte porózus: átlátsz rajta, és azt látod, hogy a készítők nem erőltették meg magukat túlságosan.
Ezért nem meglepetés, hogy a The Deeds of Captain Wilkins hasonló csalódás - az előző két DLC-hez hasonlóan, az alapjátékkal összevetve. Hősünk, Wilkins kapitány szert tesz egy, a főjátékból már ismert un. Battle Walker gólyalábra, majd úgy dönt, hogy a szerkezet által biztosított harci előnyöket kihasználva keresztbe tesz a nácik Fekete Nap elnevezésű hadműveletének. Egy egykori bajtársával, illetve egy titokzatos hölgyeménnyel karöltve indul harcba, hogy az egész totális középszerbe fulladjon (csak metaforikusan), elsősorban annak köszönhetően, hogy a DLC sztorija és szituációi abszolúte nem használják ki a robotgólyaláb nyújtotta előnyöket. Az előrejutáshoz néha elkerülhetetlenül szükség van rá, de a harci szituációkban szinte semmiféle előnyt nem ad - újra csak, ellentétben a főjátékkal, ahol a Battle Walkert remekül ki lehetett használni.
A The Deeds of Captain Wilkins sztorija a leggyengébb a három DLC között, meglepetésnek vagy előre nem látható fordulatnak nyoma sincs benne, ráadásul Wilkins az a fajta unalmas katonaklisé, amely az ötvenes évek amerikai képregényeiből köszön vissza. Személyisége semmiféle plusszal nem rendelkezik, paródiának meg nem elég vicces. Hogy mindezt a középszerűséget még jobban aláhúzza, a DLC környezetkialakítása önismétlő és fantáziátlan: sorban ront ránk a tömeges ellenség, általában szűk helyeken, úgyhogy az ötlettelenséget még a klausztrofóbia is tetézi.
Szóval a Wolfenstein 2 sokkal jobb kiegészítő cuccokat érdemelt volna, nem efféle, sorban rosszabbodó minőséget produkáló anti-csodákat.