Rendőrakadémia - A nagy kékség

Nemrég volt egy lagziélményem. A megfakult körvonalú emlékek csokrából egy momentum maradt meg élesen, az addigra már kivörösödött fejű vőfély utolsó műsorszáma. Két pityókás legényt sikerült rávennie, hogy végbelükbe illesztett pennát imitálva, szinkronban kanyarintsák a levegőbe a „kismenyasszony” szót a násznép legnagyobb örömére. De mindez csak előjáték volt a házasság szentségét piedesztálra emelő csúcspontig, mikor is a csatakosra izzadt két férfi test egymásra borult, és ellejtett egy romantikusan túlfűtött táncot a Kék osztriga bár jelenetét aláfestő zenére. Ez volt az a pillanat, ami a generációk közötti szakadékot eltörölte, és szabad utat biztosított az önfeledt vonatozásnak.

Ha van a Rendőrakadémia című filmnek titka (146 millió dolláros bevétel a nemzetközi forgalmazásból!), akkor az a családi mozi jellege. A dédszülőktől az ükunokákig mindenki megtalálhatja a helyét a képernyő előtt, hogy másfél órányi kellemes rötyögéssel segítse elő a vasárnapi ebédet emésztő belek mozgását. A történet, látszólagos hányavetisége ellenére, mérnöki precizitással kivitelezett kötéltánc a jó ízlés határán. Egyetlen óvatlan pillanatra sem környékezi meg az agysejteket, de azért gondosan ügyel rá, hogy ne gyomorból indítsa a röhögést, hanem torokból szakítsa fel a kacajt.

Az alapötlet a producer, Paul Malansky fejéből pattant ki, aki szinte készen futott bele a sztoriba egy forgatás munkálatai közben, San Francisco utcáin. Történt ugyanis, hogy meglátott egy csapat finoman szólva is karikaturisztikus külső jegyekkel bíró egyenruhás rendőrkadétot. Malansky az újoncok felügyeletének hálátlan feladatával megbízott őrmestertől megtudta, hogy a polgármester a jelentkezők lehető legszélesebb körű felvételére kötelezte a helyi rendőrőrsöt. A kiképzőknek nem maradt más választásuk, mint hogy a tréning során kigyomlálják a lelkes honpolgárokat a kötelékből.

Ezzel nagyjából össze is foglaltuk a filmet, pedig ádáz küzdelmek árán jutott csak el a forgatókönyv a megvalósítás szintjére. A szkriptet Neal Israel és Pat Proft jegyzik, akik a lehető legvaskosabb poénokkal szándékoztak eladni a mozit. Szerencsére a rendezéssel megbízott Hugh Wilson a producerrel karöltve végül elérte, hogy kifinomultabb eszközökkel tálalják az írópáros által bélgázturbinákra hangolt történetet, és ugyan olyan kulcs motívumok, mint a nyilvános felláció és a lóseggbe fúródás bennmaradtak, a tüntetően mértékletes ábrázolás hatására ezek is túlmutatnak a hagyományos csöcs-pöcs komédia kategóriáján. Ez persze a kevésbé széplelkű közönséget sem riasztotta el, mivel a film így is szigorúan szexista maradt (minden nő genetikai kódjában benne van, hogy egy parti csúcspontján megszabaduljon a melltartójától, ha hord olyat egyáltalán), és nem nélkülözi a szalon homofóbiát (a buzibár, ugyebár…). A poénok pedig a maguk szerethető bugyutaságában a mai napig működnek. (Érdekes, hogy az évek során talán a hangutánzó karakter (Michael Winslow) komikuma erodálódott leginkább, holott - valószínűleg a kor virágzó hip-hop kultúrájából eredően – a film bemutatásakor ez volt az egyik legkelendőbb elem.)

Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a Rendőrakadémia 1984 disztópikus évében került a mozikba. A paranoiapolitikát folytató Reagen-éra közhangulata a külső és belső fenyegetés lázában égett. Ebben az évben lép színre a Terminátor, előrevetítve a nukleáris holokauszt lázálmát, de a rend-freak republikánus irányvonal nem fukarkodott színre vinni a társadalom belső rothadásától megcsömörlött, önjelölt akcióhősöket sem. Ne feledjük Cobretti felügyelő monológját a lesújtó közállapotokról szűk két év elteltével a Kobra expozíciójában: „Amerikában tizenegy másodpercenként történik betörés, fegyveres rablás hatvanöt másodpercenként, erőszakos bűncselekmény minden huszonötödik másodpercben, huszonnégy percenként egy-egy gyilkosság, és naponta kétszázötven nemi erőszak.” Üdítő élmény lehetett egy fegyveres rendvédelmi testületről szóló filmen jóízűen nevetni, ahogy általában magas stresszoldó faktorral bír, ha feszült társadalmi helyzetekben a wannabe igazságosztókat komikus fénytörésben mutatják be.

A film hivatalos magyarországi premierje 1989 tavaszára esett (ezt megelőzték természetesen a hangalámondásos kópiák), és kiválóan illeszkedett a rendszerváltó ország hangulatához. A hanyatló szocializmus nyugatkritikája és a meg-meg lebbenő vasfüggöny mögötti, leginkább a képzelet elemeiből építkező, amerikai típusú lehetőség-kultusz jól megfért benne egymás mellett. Magában hordozta azt az életérzést, hogy a konfekció-létezés után megnyílt az út az egyéni kiteljesedés számára, miközben minden képkockája e lelkület kritikája is egyben (és itt szellős párhuzamként emlékezzünk vissza Anettka médiaiskolájára). Megkockáztatom, hogy a Rendőrakadémia magyar megfelelője a kapitalista receptekre különösen fogékony Gát György fémjelezte Angyalbőrben sorozat, amely a maga nemében kiválóan ötvözte a hazai kötelező és szabadon választható gyakorlatokat. 

A Rendőrakadémia, azon túl, hogy a mai napig eladható darab, egy történelmi korszak emblematikus alkotása egyben. De ami még fontosabb, és egy komédia esetén alapvető elvárás: egérutat kínál személyes és társadalmi traumákból. Tiszteletadásunk jeléül álljunk hát fel egy percre a kijelzők elől, és egyenes derékkal fütyüljük el közösen a film főcímdalát!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!