The Council – Villásreggeli Napóleonnal és George Washingtonnal

Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One   Tesztelve: Xbox One x

Ki ne szeretné a valamirevaló összeesküvés-elméleteket? Persze nem azokról a sötét lelkű bugyutaságokról beszélek, amelyeket a korlátoltság és a gyűlölet kovácsolt, hanem az érdekes narratívákról, amelyek a világra vonatkozó hiányos ismereteinket egészítik ki egy-egy bizarr puzzle darabkával. Az emberi megismerés lehetőségei még a mai információban tocsogó korunkban is végesek, így modellünk a minket körülvevő mindenségről a legjobb esetben is kezdetleges. A jobban sikerült összeesküvés-elméletek éppen ezért önleleplező hipotézisek, amelyeknek szórakoztató abszurditása beismerő vallomás. Ha viszont jobban belegondolunk, hihetetlenségük nem a tényeknek mond ellent, hanem a tapasztalatunknak. Nem azért gondoljuk, hogy az 51-es körzet mélyén nincs semmi izgalmas, mert erről meggyőződtünk a saját szemünkkel, hanem mert megszoktuk, hogy az élet unalommal behabart banalitás, finomfőzelék kockákra vágott hétköznapokból, ahol inkább van helye meteorológiai léggömbnek, fegyverkísérletnek, mint apró, szürke lényeknek a Marsról. Épp ezért a jól összerakott összeesküvés-elmélet megfűszerezi a történelmet, és ehhez nem is kell feltétlenül elhinnünk őket (sőt), elég eljátszanunk a lehetőséggel. Épp ahogy a The Council című videójáték is figyelmeztet minket az indításkor: a most következő történet valószínűleg puszta fikció.

Valószínűleg.

A fentiek után talán nem meglepő, hogy a The Council háttere egy vaskos összeesküvés-elmélet, pár kitalált, misztikus lap, melyeket a történelemkönyv 18. századot tárgyaló fejezetébe csúsztattak. A zsánert tekintve pedig egy epizodikus kalandjátékról beszélünk. Igen, tudom, mire gondoltok: a Quantic Dream és a Telltale munkásságának ezek a mechanikájukat tekintve habkönnyű leszármazottai már mindenkinek a könyökén jönnek ki. A The Council-t fejlesztő Big Bad Wolf stúdió azonban szerencsére több ponton is belenyúlt az évtizedes receptbe. Először is ott az érdekes és teljesen egyedi sztori, amely egy történelemformáló, 18. századi titkos társaság működésébe enged bepillantást. Ha pedig ez nem lenne elég (egyébként mára valóban nem lenne az), a Big Bad Wolf belepiszkált a mechanikába is, és pár ötletes megoldással elérte, hogy a The Council videójátékként is releváns legyen. A The Council egyébként tucatnyi társához hasonlóan öt epizódból áll, amelyek egy évad alatt jelennek meg. Pillanatnyilag a harmadik epizódnál tartunk, és bár ez a felépítés pénzügyi szempontból mindenképp érthető, a játékmenetet tekintve még annyira sem szerencsés, mint a műfaj többi darabja esetén. A The Council egy sztoriját tekintve lassú, játékmenetében komplex szoftver, és két-három havonta újrakezdeni a ráhangolódást kényszerű tortúrává változtatja az első félórákat. Erre persze gyógyír lehet, ha a kedves felhasználó türelmesen várakozik, és majd egyben vásárolja meg a teljes évadot.

A másik negatívum a grafika. Sokan a szereplők arcát tartják problémásnak, de a gondot inkább az a disszonancia jelenti, hogy míg az arcok stilizáltak, képregényesek (ahogy mondjuk a Dishonoredban), a testek, a ruhák, és maga a környezet realisztikus.

Most viszont ideje áttérni a pozitívumokra, mert akad belőlük bőven. A játék főhőse egy Louis de Richet nevű francia fiatalember. A prológusban Louis barátunk az édesanyjával együtt egy első pillantásra elmebeteg úr fogságába esik. A minden bizonnyal vérontásban végződő nézeteltérés oka egy rejtélyes könyv elbirtoklása. Egész pontosan fogvatartónk anyánkat vádolja a könyve lenyúlásával (amely kötet egyébként minden valószínűség szerint a Necronomicon). Így vagy úgy, de kiszabadulunk, majd anyánk tovább áll. Louis eztán valószínűleg éli a francia fiatalok lezser életét, mígnem levelet kap egy Mortimer nevű brit lordtól, aki hősünket a szigetére invitálja, mert állítása szerint anyánk bár megérkezett hozzá, hirtelen felszívódott. Hogy a dolgot tovább bonyolítsuk, anyánk az Aranykörként ismert (pontosabban a legkevésbé sem ismert) titkos társaság tagjaként érkezett a szigetre többekkel együtt, hogy a világ folyása szempontjából kirívóan fontos ügyeket megvitassák. Persze Louis érkezése után elkezdenek hullani a népek, ahogy az egy izolált, klasszikus whodunitban már szokásos.

Még mielőtt belevethetnénk magunkat a nyomozásba, kasztot kell választanunk. Személyes vallomás következik: a számomra oly kedves 18. századi háttér után azon a ponton szerettem bele végleg a játékba, amikor is tíz percet töltöttem azon hezitálva, hogy okkultista vagy detektív legyen-e kis Balázs. Ha bárkit is érdekelne, végül győzött a Conan Doyle iránti rajongásom. A kaszt egyébként nem csak öncélú ornamentika, képzettségek egész csokra jár mellé, amelyek mind más-más lehetőséget kínálnak egy-egy helyzet megoldására. A két említett mellett egy harmadik kaszt is szerepel amúgy, a diplomata, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a legkevésbé népszerű a felhasználók körében (holott roppant hasznos tulajdonságok társulnak hozzá). A tulajdonságaink szerepjátékszerűen fejleszthetőek is szintlépéskor, hatásuk pedig érződik a játékon. A harmadik epizódra már a maximális, hármas szinten állt a logikám, és bizonyos puzzle feladatokat Louis ekkor már magától kikövetkeztetett.

A játék kezdetén feltűnhet még a bal oldalt, alul látható több négyzetből álló csík. Ez jelképezi az energiánkat, vagyis azt, hogy milyen képességet tudunk használni akár párbeszéd, akár valami feladvány esetén. Általában minél alacsonyabb szinten állunk, annál drágább az adott képesség bevetése. Például a kimaxolt logika használta már semmibe sem került, de egy rázósabb nyelvi feladvány (nyelvekben például a diplomaták jártasak, tudományban pedig az okkultisták), vagy fordítás rendesen lehúzta detektívem energiáját. Egyébként fejlődhetünk a többi kaszt képzettségeiben is, csak értelemszerűen lassabban, és kezdő bónuszt sem kapunk melléjük. Illetve Mortimer rezidenciájában feltúrhatjuk a könyvespolcokat, és minden misszió előtt lehetőségünk van beállítani egy adott számú olvasmánylistát, amely valamely képességünket javítja.

A párbeszédek, különösen a valakinek a meggyőzését jelentő, többlépcsős verbális összecsapások körökre osztott harcrendszerként működnek. Vagyis végtelen időnk van kitalálnunk a megfelelő választ, de sokkal jobban kell arra ügyelnünk, hogy mit mondunk, mint a zsáner többi darabjában. A sziget valamennyi szereplője rendelkezik erősségekkel és gyengeségekkel. Napóleon például immunis a politikai képzettségünkre (hisz nálunk sokkal jártasabb abban), míg Washingtont hiába is próbáljuk manipulálni, mivel az öreg már akkor vérprofi diplomata volt, amikor mi még a csattogós lepkét tologattuk (a minden bizonnyal a Nekronomikont lapozgató jóanyánk szoknyája mellett). Ha ráhibázunk egy gyengeségre, akkor visszatöltjük az energiacsíkunk, ha viszont immunitásba ütközünk, akkor energiát vesztünk, ráadásul el is fáradunk. Szerencsére különböző italokkal gyógyíthatjuk magunkat, vagyis javíthatjuk a negatív státusz effekteket. Ezekből az italokból azonban csak korlátozott mennyiség lehet nálunk, ráadásul annyi azért nincs belőlük, hogy úton-útfélen ezek segítségével boldoguljunk.

Magyarán érdemes akár párbeszéd közben is felütnünk a naplónkat, hogy lássuk, nem térképeztük-e fel korábban beszélgetőtársunk valamely gyengéjét. A játék amúgy enged hibázni, szinte mindent elronthatunk, csak ebben az esetben valószínűleg nem számíthatunk túl pozitív végkifejletre. Illetve nagyon sokszor akad alternatív ösvény is. Külön öröm, hogy a szoftver a műfajban szokatlanul szabad kezet ad. Például az egyik feladat annyi, hogy meggyőzzünk valakit, de azt már nekünk kell józan paraszti ésszel kitalálnunk, hogy mielőtt ehhez egyáltalán hozzáfognánk, érdemes szépen betörnünk a delikvens szobájába, hátha találunk valami terhelőt, amivel megzsarolhatjuk. A feladatokat rengeteg módon oldhatjuk meg: utánajárással, a képességeinkkel, vagy megpróbálhatjuk mi magunk is kimatekolni a jellemzően a klasszikus műveltségre alapuló puzzle-kat.

A sztori így a harmadik epizódra whodunitból kezd átfolyni egyfajta rokokó-Lovecraftba, tehát olyasmibe, amit a játék lényegében már a prológusban is ígért. Külön érdekes, hogy mintha nem azon az oldalon állnánk, amerre a történelem természetesen haladt, hanem az ellenkezőn. Persze még két epizód hátravan, bármi elromolhat, de az eddigiek alapján érdemes adni egy esélyt a The Councilnak, amely több szempontból is vérfrissítés ennek az önmagába tunyult műfajnak. A weird, a 18. század, és az összeesküvés-elméletek hozzám hasonló mániákusai pedig a mennyekben fognak járni.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!