Az egykor merész rendezői, azzal együtt pedig stilisztikai
vagy akár műfaji váltásairól híres Mission: Impossible-sorozat jelenlegi,
többnyire stabil irányát Brad Bird lőtte be a negyedik résszel, a Fantom
protokoll-lal, amely egyben kiásta a franchise-t a J.J. Abrams-féle sárgödörből
is. Az előző etapban (Titkos nemzet) Christopher McQuarrie kicsit kevesebb
humorral és önreflexióval, de lényegében változatlanul trappolt tovább a Bird által
kitaposott úton, és végül ő lett a széria első direktora, aki visszatért a
kamerák mögött – ami nagyszerű ötletnek bizonyult: az Utóhatás nem kis részt
annak köszönhetően válik a sorozat talán legjobb darabjává, hogy McQuarrie
tudatosan épít előző filmje karaktereire, konfliktusaira és témáira.
Míg anno az első, második és harmadik rész akár teljesen más univerzumokban is játszódhatott volna, teljesen más címen és karakterekkel, ez a második trilógia (ha lehet így nevezni), de különösen az utóbbi két film szépen összeforr egy nagy, izgalmas, koherens tematikai-stilisztikai egységgé.
Ami egyébként nem jelenti azt, hogy a franchise lényege, szíve-lelke változatlan, mi több: sértetlen marad. Az Utóhatásból teljes egészében hiányoznak az M:I védjegyének számító, precízen megkomponált betörés/rablásjelenetek, ahogy az inkább rafináltsággal és eleganciával, semmint nyers erővel és látvánnyal felépített akciók is: ne számíts semmi olyasmire, mint a Titkos nemzet operaházas merénylete vagy a Fantom protokoll felhőkarcoló-mászása. McQuarrie nyílegyenes akciófilmet csinált, az utóbbi részekhez képest kevesebb humorral, feszültebb, nyersebb atmoszférával és egy olyan Ethan Hunttal, aki a megszokottnál jóval konvencionálisabb akcióhős: üt, rúg, lő, fut, üldöz, menekül (remek kaszkadőr- és Tom Cruise-munka), és ennyi.
Mivel azonban ezt olyan intenzitással, olyan vérprofi megvalósítással teszi, hogy tízpercenként kiesel a székből, nehéz haragudni McQuarrie-re. Mert lehet, hogy a párizsi szórakozóhely vécéjében lezavart bunyó messze nem olyan ötletes, mint a Fantom protokoll parkolóházas verekedése, viszont annyi benne az energia meg a tesztoszteron (Henry Cavill és híressé vált bajsza egy vadállat), amennyiből három Scwarzenegger-film is kényelmesen kijön. És lehet, hogy a helikopteres hajsza sokkal egyszerűbb, mint a Titkos nemzet autós-motoros üldözése, viszont olyan megveszekedett iramú, hogy James Bond is elsápadna, és azt mondaná, ő innen akkor inkább gyalog megy, ha nem baj. (Apróság, de: mindezzel az is együtt jár, hogy a megszokottnál legalább egy kicsit, helyenként meg sokkal komolyabb suspension of disbelief szükségeltetik.)
De még csak nem is a csúcsra járatott akció az Utóhatás legnagyobb erénye. McQuarrie egész épkézláb sztorit írt a jellemzően alibitörténetekben utazó franchise-hoz: a nukleáris holokauszt árnyékában szépen összefésül benne olyan finomságokat, mint Hunt és a kormány régóta problematikus viszonya vagy Hunt és Ilsa Faust (Rebecca Ferguson) kapcsolata, prezentálja a sorozat eddigi legjobb főgonoszát, sőt, egész szépen kikupálja hozzá az előző rész sótlan mumusát, Solomon Lane-t is (Sean Harris). És ami a legfontosabb, úgy zárja le végre-valahára Hunt feleségének immár három film óta kínos holtsúlyként vonszolt történetszálát, hogy szervesen illeszkedjen a cselekménybe, és érzelmi-tematikai pluszt adjon a főhősnek – egy kis tragédiát, egy kis megváltást, egy kis gyötrődést, egy kis fényt az alagút végén, és rengeteg, rengeteg emberséget.
És itt a lényeg: az Utóhatás nem csak sebesen dübörgő, non-stop akció-hullámvasút lélegzetelállító mutatványokkal, hanem emocionális és karakterszinten az egész széria vitathatatlan csúcspontja.