The Killer Must Kill Again - Szüzesség, tengerpart, gyilkosság

A giallók egyik örök mozgatórúgója a rejtély: a fekete bőrruhába és maszkba öltözött, kését fiatal és félpucér nőkben mártogató sorozatgyilkos titkos identitása és motivációja hajtja előre a cselekményt, a leleplezése pedig vagy katarzisával vagy elcsépeltségével nyomja rá bélyegét a történet egészére. És aztán vannak a zsáner olyan darabjai, mint a The Killer Must Kill Again (L'assassino è costretto ad uccidere ancora, 1975), amely részben pont azért olyan érdekes és üdítő, mert szabályt erősítő kivétel. Egy gramm rejtély nincs benne (ezzel elkerüli a giallók tipikus zavarosságát is), a gyilkos személye az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, a főleg trash-sci-fijeiről ismert Luigi Cozzi (Starcrash) inkább minden tétjét egy hosszú üldözés feszültségére teszi fel, az egyetlen kérdés: elkapja és megöli-e a gyilkos a gyanútlanul „menekülő” párt.

A pár: Luca és Laura, akik a tengerpart felé tartanak, mert a lány nagy álma, hogy lássa a távolba nyúló kékséget. Luca nagy álma ezzel szemben, hogy végre beférkőzzön a szűz Laura lába közé, és reméli, hogy a tenger látványa majd engedékennyé teszi a lányt. Az még csak a kisebbik baj, hogy lopott autóval mennek. A nagyobbik baj az, hogy az autót egy sorozatgyilkostól lopták el, és az utolsó áldozat tudtukon kívül ott pihen hátul, a csomagtartóban. Ez az áldozat egyébként egy bizonyos Giorgo felesége, akit a férj egyáltalán nem hiányol – sőt, miután egy este véletlenül szemtanúja volt a gyilkos legutóbbi tettének, maga vette rá, hogy a felesége legyen a következő áldozata. Szép kis társaság: tolvajok, gyilkosok, felbujtók.

A The Killer Must Kill Againnek van egy remek első és utolsó harminc perce, a kettő közt meg egy durván félórás, időhúzó üresjárata, amelyben a cselekmény a seggén ülve várja, hogy beinduljon a finálé, és ezzel sajnos elsüllyeszti az áskálódó férj és a sorozatgyilkos bizarr viszonyában rejlő lehetőségeket is. Ez időintervallum alatt a fiatalok csak vezetnek és vezetnek a tengerpart felé, a gyilkos pedig csak követi és követi őket – ráadásul nem is túl hihető módon (több száz kilométeren át, random embereket szólítva le az utcán, hogy láttak-e erre egy párt egy Mercedesben az utóbbi pár órában). Másrészt viszont ennek az altatásnak és a viszonylag visszafogott, teljesen vértelen felvezetésnek is köszönhető, hogy a néző nincs felkészülve az utolsó harmad brutalitására.

Az első sokk egy bő négyperces, egymással párhuzamosan vágott szex- és nemi erőszakjelenet, az egész eurokult korszak egyik legmocskosabb szekvenciája. Luca megunja Laura folytonos visszakozását, és felszed egy dögös kis szőkét, akivel egymásnak esnek a kocsi hátsó ülésén. Közben Laura (Christina Galbó kiváló a szerepben, érzéki és ártatlan egyszerre), aki valami különleges élményre vágyik első alkalom gyanánt, megkapja, amit akar, bár aligha úgy, ahogy elképzelte: megtalálja a gyilkos, és persze ráerőlteti magát – tessék, különleges élmény a javából. Ennél cinikusabb geci már nem is lehetne a film.

Aztán jön a második gyilkosságjelenet, amely még mai szemmel is felkavaró kissé, főleg hogy az elsőt (a feleség megölését) Cozzi még minden explicitás nélkül, a puszta suspense-re építve zavarta le – most viszont a gyilkos egy teljes percig döfködi rémülten sikongó áldozatát, a megkötözött Laura reakciója pedig a borzalom egy újabb rétegét vonja az újra és újra lecsapó kés horrorára. Antoine Saint-John egyébként nem kap sok lehetőséget, karakterének nincs háttere, motivációja, kőarca és meredt tekintete mégis félelmetes jelenséggé, afféle szikár, megállíthatatlan enigmává teszi.

A markánsan három részre tagolódó cselekmény stilisztikailag nem olyan kimódolt és vad, mint a híresebb giallók, de Cozzi rendre sikeresen teremt sajátos atmoszférát egy szituáció vagy akár egy helyszín vizuális felépítésével. A férj és a sorozatgyilkos jégpálya melletti beszélgetését egy műkorcsolyázó lány idomairól készült közelik fűszerezik meg, és ez nem csak a szégyentelen male gaze-ről szól, hanem annak bizonyosságáról is, hogy a formás női hús és az ártó férfiszándék ennél még jóval közelebb is kerül majd egymáshoz. Később, az autótolvaj fiatalok elhagyatott, poros-pókhálós tengerparti menedékében a kamera hosszasan időzik a furcsa totemeken és bizarr festményeken, a hátborzongató zenével együtt afféle kísértetházas miliőt teremtve, mely baljósan és biztosan jelzi előre a közelgő szörnyűségeket.

A The Killer Must Kill Again nem említhető ugyan egy lapon a műfaj klasszikusaival, de bőven van olyan alattomos, szemét, nyers és – hibái ellenére is – jól átgondolt film, hogy bárkinek megérjen másfél órát az életéből. Már csak Saint-John furcsán szenvedélymentes, közben mégis éhes, meredt „végig fogom nézni, ahogy meghalsz” tekintete miatt is emlékezetes.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!