A felállás milliószor látott, banális: a férfinak
meggyilkolják a feleségét. Nem tudja, kik tették, és miért, a
rendőrség pedig nincs segítségére. Üresség, magány, kétségbeesés. Szomjazza a
halált, majd pedig a bosszút. A sci-fis/technológiai csavar az, hogy Grey maga is
lebénul a támadásban, de egy briliáns jóakarójának
köszönhetően lehetőséget kap rá, hogy újra teljes életet éljen. Beleültetnek a
gerincébe egy STEM nevű csipet, amely teljes egészében helyrehozza a motorikus
funkcióit. De.
DE.
STEM egyszer csak beszélni kezd hozzá. Aztán gyilkológépet csinál belőle. Nem csak járni tud újra, hanem olyan mozdulatokra, reflexekre válik képessé, amilyenekkel a Mortal Kombat teljes gárdáját le tudná darálni. Ha STEM – Grey engedélyével – átveszi az irányítást a teste fölött, a férfi megállíthatatlanná válik. Úgyhogy elindul mint önmaga felturbózott, 2.0-ás változata, hogy húst roncsolva, csontot őrölve, koponyát zúzva elégtételt vegyen a bio-hardwerekkel, karba épített lőfegyverekkel és a szép új militáns jövő hasonló finomságaival ellátott gyilkosokon.
Akciófilmes szempontból az Upgrade első blikkre a John Wick sci-fi-gúnyába öltöztetett mostohatestvére: ügyes stilisztikai megoldásokkal, precízen koreografált harcokkal, némi gonosz, cinikus humorral és a bűnös élvezetet garantáló, katartikus ultraerőszakkal regéli el a faék-egyszerűségű bosszúhadjáratot. Ugyanakkor épp az egy-egy momentumában extrém brutalitás és az emberileg lehetetlen, hátborzongatóan gépies és hátborzongatóan hatékony mozdulatokkal küzdő főhősre (kvázi szelfibotként) „rögzített” kamera az első jele annak, hogy az Upgrade több egy egyszerű revansfilmnél, amelyben a technológiai aspektus pusztán tartalmatlan ürügy a felturbózott akciójelenetekhez.
A látványos képi megoldások és a nyers erőszak ugyanis a gép ember fölötti totális, pusztító hatalmát demonstrálják: nem véletlen, hogy a főhős és a felesége elleni támadásban még nincs semmi explicitás és vizuális ravaszkodás, később azonban a STEM által segített/irányított Grey már térdig gázol a csont- és agyvelőben, a kamerát meg mintha rá kellene ragasztani, hogy egyáltalán követni tudja jogos ámokfutását.
A mindeddig jelentéktelen-értékelhetetlen életművet összeharácsoló Leigh Whannell író-rendező (Fűrész- és Insidious-filmek) a végére elképesztően alattomosan és okosan csúsztatja bele a kellemesen öncélúnak és intellektuálisan ártalmatlannak tűnő akciófilmet egy hátborzongató és provokatív Black Mirror-epizódba. Nem egyszerűen túllép a bűnös élvezet koncepcióján, hanem a visszájára fordítja azt. Elemeire bontja le a bosszútörténetet, és újra összerakja, de valami egészen mássá. Letörli a bárgyú vigyort a képedről, és arra késztet, hogy átértékelj mindent, amit láttál – nem csak a sztorit, az smafu. A témát. A műfajt. A főszereplő személyét. Az Upgrade egy ritkaság: bőven túlteljesíti látszólagos kezdeti vállalásait. (A fantasztikus zárójelenet egyébként mind a cselekmény, mind a tematika szempontjából erősen emlékeztet egy pár évvel ezelőtti filmre, aminek végül az Upgrade sokkal inkább lesz a mostoha-, sőt édestestvére, mint az említett John Wicknek – de a címét nem írhatom le, mert már önmagában erős spoiler lenne.)
Szubverzió a javából, ráadásul olyan elegáns, hogy az embernek kedve van gyorsan eltenni a sört és elnyomni a böfögést, hogy inkább nyakkendőt húzzon, és egy jóféle száraz vörösborral tisztelegjen a stáblistának.