Az űr a legvégső határ. A legvégső űr pedig... Nos, maradjunk annyiban, hogy nem túl kellemes hely, nem túl kellemes lakosokkal, a rossz hír pedig, hogy épp készül rányílni a mi univerzumunkra. Ezzel a felütéssel indít a Netflix scifi akció-komédiája, a Final Space, amely, ha akarom, afféle Galaxis őrzői animációs-pótlék, ha akarom, akkor viszont jóval több annál.
Az alapfelállás a fentieknek megfelelően ismerős lehet: fogj egy maroknyi fura figurát, akikre első pillantásra egy kamionkerékkel kipréselt rókatetemet sem bíznál rá, ragadj egy szupererős rossz fiút, aki a teljes mindenséget fenyegeti, az egészet öntsd bele egy kaotikus, pont csak a legszükségesebb mértékben körvonalazott multi-kulti, high-tech paradicsomba, aztán rázd is, keverd is, és lehet tálalni. Koktélesernyőként mellécsaphatsz pár popkulturális utalást, de ne vidd túlzásba!
A Final Space azonban nem csak egy kellemes epigon, és ezt elsősorban a példátlan professzionalizmusával éri el. A Gurdians of the Galaxy képletét ez a rajzfilm-széria nem csak kegyetlen szigorral mondja vissza, de megszabadítja minden felesleges változójától is. A főszereplőnek választott Gary például még csak nem is egy gondtalanul vígkedélyű űr-Indiana Jones figura, mint Space-Lord volt az első film idején, hanem – hát nem igazán tudom ezt szépíteni: egy pöcs. Egy pöcs, aki lezúzta a csillagflotta jó pár űrhajóját, csak hogy kamuzzon a lánynak, aki tetszik neki, és ezért éppen jól megérdemelt büntetését tölti a Galaxy One nevű börtön és reintegrációs űrhajón.
HUE, az űrhajót vezérlő mesterséges intelligencia számtalan próbálkozás ellenére sem tudja megértetni Garyvel, hogy a srác nem a Galaxy One kapitánya, hanem egy fegyenc. Gary tehát zavartalanul éldegél képzelt kis világában, próbálja megszerezni a sütit, amelyet a társául kijelölt terápiás droid, a könyökkel bökdösős és kacsintgatós, seggfej kolléga minden személyiségjegyével bíró KVN (ejtsd: Kevin) vidáman ropogtat. Így telnek az idilli napok, míg a Galaxy One pályája egybe nem esik egy fura lényével, akit Gary Mooncake-nek keresztel el. Mooncake-et úgy kell elképzelni, mintha egy különösen cuki Pokémont gyúrtak volna egybe a Halálcsillaggal. A világoszöld kis űr-emoji ugyanis egy bolygópusztító szuperfegyver, egyben a kulcs a fentebb már említett, a címadó Végső Űr megnyitásához.
Elindul tehát a hajtóvadászat Mooncake után: a piros sarokban Gary és egyre duzzadó kompániája, a kékben pedig a részről-részre súlyosabb mértékben lerohadó, de isteni képeségekkel bíró Lord Commander (David Tennant zseniális szinkronjával) és hű armadája.
A Final Space a fenti csetepatét és a hősök attól elválaszthatatlan fejlődéstörténetét taglaló tíz darab, húszperces epizódban nem csinál semmi különöset csak pont a megfelelő helyeken nyomja le a gázt, vesz vissza a sebességből, ejt el könnyű kézzel egy poént, vagy vált át tragikus hangnemre: pontosan tudja tehát, mit akar, honnan és hová kíván eljutni, és egyetlen pillanatra sem inog meg vagy hibázik. Mint egy tökéletes Formula-1 kör Monacóban, mint egyetlen felesleges izomrándulás nélkül előadott légtánc bemutató – mindezt nem muszáj művészetnek hívni, de bajban lennék, ha megkérdeznétek, hogy akkor mégis mi másnak kellene.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy Lord Commander a főgonoszok névgenetárából szerzett neve ellenére olyan motivációval bír, amilyennel ellenlábas csak ritkán szokott: a mániákusan racionalizáló értelem a személyében olyan átokként jelenik meg, amely képtelen elfogadni, hogy a véletlen csak véletlen, még ha kozmikus léptékű is.
Ha adtok egy esélyt a Final Space-nek, tervezzetek úgy, hogy egyhuzamban fogjátok lezúzni mind a tíz részt!