The
Immortal Hulk #3
Történet:
Al Ewing
Rajz:
Joe Bennett, Marguerite Sauvage, Garry Brown és mások
Marvel
Comics
Ha valaki esetleg nem lenne képben (és itt most fontos, bár már régóta meghaladott spoiler következik), a Marvel szokás szerint meglehetősen középszerű crossover eseményében, a Polgárháború második iterációjában (Civil War II), Clint Barton megöli Bruce Bannert, mielőtt Hulkká alakulhatna. A világ számára Hulk tehát halott, és ezt az alapvetést fogja Al Ewing, hogy visszamenjen vele a gyökerekhez. Emlékszünk még a klasszikus Hulk tévésorozatra, melyben a szökésben lévő Bruce Banner egyedül beutazza az államokat, sosem marad sehol pár napnál tovább, de mindig segít a bajba jutottakon? Ezen csavar egyet az új sorozat, mert ugyan itt is a magány a jó doktor egyetlen társa, ám a számítóan ravasz, hideg gondolkodású és meglehetősen egyszerű és klasszikus erkölcsi iránytű mentén (szemet szemért) cselekvő Hulk tartja kezében a gyeplőt.
Ewing maga is kijelentette, hogy az ő sorozata inkább horror-, semmint szuperhősképregény (a “Hulk smash!” szlogen már a múlté), a füzetek esztétikája és témái pedig valóban ezt támasztják alá. Eleve a koncepció is vérfagyasztó: Banner saját maga kérte meg Sólyomszemet, hogy az általa készített szerrel preparált nyílvesszővel tegyen pontot az élete végére, ha valaha Hulk megpróbálna előtörni belőle. A doktor retteg a lehetőségtől, hogy elveszíti az irányítást a saját élete felett, és pontosan ez történik: Hulk ugyanis megölhetetlen (innen a sorozat címe). Visszanyúlva a gyökerekhez, a Zöld Szörny nem akkor jön elő, amikor Banner feldühödik, hanem amikor leszáll az éj, és akkor a legerősebb, amikor a legsűrűbb a sötétség (átvitt és szó szerinti értelemben is). A doktor nem tudja tudatosan előhívni, és ha netán meghalna, még az éjjel átváltozik Hulkká, és azonnal feltámad.
Banner tehát pirkadattól-napnyugtáig éli az életét, azzal a tudattal, hogy a számára kiszabott idő letelte után Hulk elkerülhetetlenül átveszi felette az irányítást, és teljesen magatehetetlenül szemléli majd, mit művel az alteregója. Igazán rémítő perspektíva, de a Zöld Szörny egyáltalán nem egy esztelenül tomboló rém: nagyon is van igazságtudata, a módszerei azonban nem sokban térnek el a Megtorlóétól. Egy teljesen új mitológia is útjára indul: ennek középpontjában a titokzatos Zöld Kapu áll, mely a szörnnyé alakuló, tragikus szuperhősök erejének közös forrásának tűnik.
Ewing már az első számtól kezdve remek ötletekkel rukkol elő, eleve az első két füzet egyértelműen a Comics Code Authority által ostorozott Tales from the Crypt, Creepy és Eerie horrormagazinoknak állít emléket, a harmadik számban pedig az ugyanazon eseményről különféleképpen beszámoló szemtanúk nézőpontját különböző rajzolók illusztrálják. Ha tartja ezt a tempót a találékonyságban, akkor ez a sorozat igazán maradandó mérföldkő lesz a Hulk történetében.
Infinity
8 #1
Történet:
Lewis Trondheim és Zep
Rajz:
Dominique Bertail
Lion
Forge / The Magnetic Collection
Az Infinity 8 hasonló, ha nem is olyan grandiózus vállalkozás, mint a Donjon (nálunk csak a legelső kötet jelent meg magyarul A torony – Egy kacsa szíve címmel) több, párhuzamos érában futó világépítése volt, de legalább akkora sztárcsapat dolgozik rajta. A frankofón képregényszerzők (Zep, Olivier Vatine, Fabien Vehlmann, Kris, Davy Mourier, Emmanuel Guibert, Boulet, Killofer) és -rajzolók (Dominique Bertail, Olivier Vatine, Olivier Balez, Martin Trystram, Lorenzo De Felici, Franck Biancarelli, Boulet, Killofer) színe-virága Lewis Trondheim vezénylete alatt készítettek nyolc különálló történetet, melyek mégis szorosan összefüggenek.
A
koncepció szerint az Infinity 8 csillaghajó az Androméda-galaxis felé tart több
százezer utassal a fedélzetén, melyből csak pár ezer tartozik az emberi fajhoz,
azonban valami vészhelyzet miatt megállni kényszerül. A helyzet felderítéséhez
egy női problémamegoldó ügynököt küldenek ki, a hajó kapitánya, aki egy
kihalóban lévő ősi faj egyik utolsó képviselője, pedig felkészül arra, hogy 8
óra elteltével visszatekerje az időt a kiindulási pontra, amennyiben ez
szükséges. Ezt egész pontosan nyolcszor képes megtenni, így nem véletlenül
nyolc kötetből áll a teljes képregénysorozat, melynek első részében Yoko Keren
ügynök próbálja kinyomozni hogyan került egy gigantikus aszteroidamezőként
elterpeszkedő kozmikus temető a hajójuk útjába. Az utasok közül több száz
kornáliai özönli el a helyszínt, mert az ő fajuk számára a holttestek felfalása
olyan eufória-szerű állapotot okoz, akár egy drog, ráadásul átveszik az elfogyasztott
halott személyiségét. Mivel egyikük egy galaktikus hódító tudatát fogadja
magába, felbuzdítja társait, hogy a saját hajójuk elpusztításával tegyenek
szert egy igazán zsíros éléskamrára. Yokónak így nyolc órája van a támadók feltartóztatására, hogy a kapitány visszaforgathassa az időt, és megmeneküljenek.
Külön érdekessége a sorozatnak, hogy Franciaországban minden részt három, amerikai méretű 30 oldalas füzetben adtak ki, az ötvenes-hatvanas évek amerikai pulp sci-fi esztétikájának minden jellemzőjével. Lenge öltözetű amazonok, rettenetes szörnyek, harsány hívószavak jelennek meg a borítókon, sőt, még a Comics Code Authority logójának egy változata is előkerül. Humorban, félmeztelenségben, őrült ötletekben sincs hiány, és a sorozat végére az ígéretek szerint az is kiderül, hogy ki áll az Infinity 8 szabotázsának hátterében. Mivel minden kötetben egy új problémával szembesülnek, és egy újabb női ügynököt küldenek a semlegesítésére változatos rajzolók tolmácsolásában, szórakoztató kalandokban biztosan nem lesz hiány.
The
Magic Order #2
Történet:
Mark Millar
Rajz:
Olivier Coipel
Image
Comics
Ahogyan azt már többször említettem, nem ismerek Millarnál arrogánsabb és tenyérbemászóbb képregényszerzőt, azonban azt el kell ismerni, hogy letett már pár igazán jó címet az asztalra, emellett pedig csodálni valóan dörzsölt üzletember. Ezt bizonyítja a Netflixszel kötött üzlete is, mely az egész Millarworldöt egy magasabb szférába katapultálta: nem rossz a képregénybiznisz, de a sorozatokban és a filmekben még ennél is több pénz van.
A The Magic Order a Netflix-alku első kézzelfogható eredménye, egy sajátos csavarral a dolgok eddigi rendjén: ezúttal a streaming-szolgáltató rendelte be és fizetett a képregény elkészüléséért (természetesen a tévésorozattá adaptálás sem fog soká váratni magára, de ez akkor is egy meglehetősen szokatlan eljárás). Millar már elég sok zsánerben kipróbálta magát a szuperhősöktől (The Authority, The Ultimates, Kick-Ass, Huck) a sci-fin át (Chrononauts, Starlight, Empress) a fantasyig (Reborn), de ez az első kiruccanása a varázslók birodalmába. Itt sem szerénykedik, nem a Harry Potter-sorozatot vagy a Books of Magicet nevezi meg inspirációul, hanem egyenesen a Maffiózókat (Sopranos) és a Shakespeare-drámákat. A világ már egyszer megmenekült a mítoszok és legendák szörnyeitől és isteneitől, mert a Mágikus Rend a színfalak mögött gondoskodott erről, amikor azonban a saját tagjaikat támadja meg valami titokzatos bábjátékos, kénytelenek újra összeszedni magukat a viszonylagos tespedésből. A főszereplők a Moonstone-család tagjai, az apa, aki illuzionistaként dolgozik, és három gyermeke, az alkoholista és kábítószerfüggő Cordelia, a forrófejű és felelőtlen Rogan, valamint a mágiának egy múltbéli tragédia miatt búcsút intett Regan. A diszfunkcionális családnak egy eddig sosem látott fenyegetéssel kell szembenéznie, melynek forrása potenciálisan a saját kollégáik között lapul.
Coipel neve már eleve garancia arra, hogy a vizuális részleggel ne legyen gond, Millar pedig nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel, sem pedig a szokásos amerikai képregényes prüdériával: férfihímtag-villantás, saját apját brutálisan meggyilkoló kisgyerek, gigantikus csápos szörnyek, az áldozatokat a valóságból teljesen kiradírozó, brutális varázslatok. Remek indítás, melyet Millar remélhetőleg nem fog olyan zsákutcába vezetni, mint a Chrononauts esetében.
The New
World #1
Történet: Aleš
Kot
Rajz: Tradd
Moore
Image Comics
Egy globális nukleáris katasztrófa után, melyért senki sem vállalja a felelősséget, az USA államai darabokra hullanak, és opportunista külső erők próbálnak kihasítani egy-egy szaftos darabot a koncból, mielőtt feláll az új rend. Új-Kalifornia 2037 utánra stabilizálja a helyzetét, ám elég drága áron: a felállt rendőrállam sokkal jobban hasonlít a Judge Dredd világának megavárosaira, mint a korábban elképzelt utópiákra: a fejvadász-rendőrök élő közvetítésben, egy valóságshow keretein belül vadásszák le a bűnözőket. A nézőket szervesen beintegrálják az igazságszolgáltatásba: az elfogott szerencsétleneket az ő szavazataik alapján végzik ki a helyszínen, vagy viszik be a rendőrőrsre.
Stella Maris ilyen fejvadász-rendőr, aki már többször elkövetett engedetlenséget, amikor nem engedett a nézők akaratának, de egyelőre megúszta a felelősségre vonást, mert Új-Kalifornia kormányzójának unokája, meg egyébként is, a botrány mindig jól eladható. Nem mondhatni, hogy boldog a munkája celebritás részével, ráadásul amikor szolgálaton kívül összejön álmai pasijával, kiderül róla, hogy körözött, anarchista hacker, akit a valóságshow kamerái előtt neki kell majd levadásznia. A viszonylag egyszerű Rómeó és Júlia történet meglehetősen színes és komplex kulisszák előtt fog lejátszódni, mindenki szeme láttára.
Először is le kell szögezni, hogy a jövő sosem nézett ki fantasztikusabban, mint Moore kezei között, különösen, ha mellé rakjuk kontrasztként a The Seeds (ld. lentebb) fekete-fehér oldalait (amelyek ugyancsak remekül néznek ki, csak éppen teljesen más hangulatot árasztanak), másrészt látszik, hogy Kot és Moore már 2012 óta tervezgeti ezt a világot, elképesztően részletes, mind vizuálisan, mind tartalmában: az első füzet 59 oldalának egyike sem felesleges. Mad Max, Akira, Judge Dredd, The Running Man: Kot a legjobb alapanyagokat kannibalizálja, és gyúr belőlük valami újat és figyelemreméltót.
The
Seeds #1
Történet:
Ann Nocenti
Rajz:
David Aja
Dark Horse
Comics / The Berger Books
Ann Nocenti fejest ugrik egy hanyatló és menthetetlen disztópikus világba, és elég szomorú képet fest egy olyan jövőről, mely felé a valóságban is rohamléptekkel haladunk. Pre-apokaliptikus, szürreális noirját nagyon hatásosan húzza alá a vizualitása eleve maszatos fekete-fehér képekkel operál a rendkívül tehetséges Aja jóvoltából, ráadásul át- meg átitatva visszatérő szimbolikával. A világ lassan, de biztosan, megállíthatatlanul csúszik a globális ökológiai katasztrófába, az emberek évszázados megfeszített munkával végleg megmérgezték Föld Anyát, a savas hóesés, a mutálódott állatok, az elpusztult termények, az országos élelmiszerhiány mindennapos események. Az emberek egy része minden technológiát megtagadó zónákba húzódik vissza (vagy odatoloncolják őket), a nagyvárosok magas falakkal kerítik el magukat a technológia utolsó fellegváraiként, ahol a lakosok virtuális valóságokba menekülnek a kegyetlen és reménytelen realitás elől.
A Föld akkora slamasztikában van, hogy az összeesküvés-elméletekben szereplő Szürkék (vagy legalábbis humanoid ember-hibridjeik) titokban mintákat gyűjtenek a flórából és a faunából, hogy a bolygó totális pusztulása után felhasználhassák őket. Mivel a gázálarc használata már nem csak divat, de szükséges is, könnyen el tudnak vegyülni az emberek között. Race és társai már olyan régóta élnek nálunk, hogy legalább olyan kicsinyesen és szűklátókörűen viselkednek, mint a tesztalanyaik, ráadásul egyikük beleszeret egy emberbe. Astra, az újságíró pedig úgy tűnik, a nyomukra akadt, és egyre jobban kezd belebonyolódni egy rendkívül szövevényes összeesküvésbe.
Mivel négyrészes minisorozatról van szó, nem kell aggódni amiatt, hogy az alapkoncepció kifogy a szuflából, mint annak idején a Saucer State, ráadásul a sztori egy frissnek tűnő csavar a globális természeti katasztrófa témáján. Az első füzet alapján abszolút ajánlott olvasmány.
