Mr. Horror! Mr. Horror!

Egy hulla rothadó lába cuppog a mocsárban, teste szétcsúszik, húsa mállik, belei lógnak a sápadt holdfényben, deformált pokol-arcát csupán rosszindulat tartja össze, az éjszaka vérszagra váró terhes csendjét velőtrázó sikoly töri meg. Az általános vélekedés szerint senki sem tudott olyan jól élőholtakat rajzolni, mint Graham Ingels, becenevén Mr. Horror, másik becenevén Ghastly, az EC Comics hírhedt fénykorának egyik legnagyobb sztárja, a képregényes horror egyik vitathatatlan keresztapja, aki olyan nagyságokat tudhat tisztelői között, mint Stephen King és George A. Romero. A Fantagraphics az ő hátborzongató örökségének állított emléket pár éve a Sucker Bait and Other Stories kiadásával – a 200 oldalas kötet Ingels huszonhat 6-8 oldalas rémtörténetét (köztük két Bradbury-adaptációját) gyűjti egybe, és csurig van mániákus, mohó, aljas emberekkel (akiknek arca e gyarlóságaik vizuális térképe) és mindenféle eleven, mégsem (vagy csak alig) élő dolgokkal.

Az EC Comics az ’50-es években a kallódó művészek afféle paradicsoma, de legalábbis mentsvára volt. Ingels nem vágyott a horrorba, sem pedig a képregénybe – mint sok pályatársa, ő is illusztrátorként vagy festőként képzelte el a jövőjét (kevesen voltak, akik annak idején komoly művészi potenciált láttak a képregényben; az egyiküket Will Eisnernek hívták), de e területeken nem jutott előre. Az EC Comics viszont lelkesen szívta magába a képzőművészeti képzettségű tehetségeket, ráadásul a legtöbb kiadónál jobban fizetett, és bátorította a rajzolókat a saját hangjuk kialakítására a máshol uralkodó „házon belüli egységes stílus” erőltetése helyett. És persze ekkoriban semmiféle cenzúra nem kötötte gúzsba a képregényeket: miközben Hollywood a Hays-kódex szigorú és képmutató szabályozása alatt nyögött, az EC Comics lapjain ámokfutó gengszterek gyilkolásztak és dögszagú szörnyetegek marcangoltak, a gyerekek pedig élvezettel zabálták a gátlástalanul erőszakos történeteket (amíg 1955-ben fel nem nyílt a szülők – sőt a Kongresszus – szeme).

Ingelsszel kezdetben nem voltak különösebben megelégedve az EC-nél, viszont amint rábíztak egy-két horrort, nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ő asztala – rusnya, oszladozó hullái, rémálomszerű arcai, groteszk karakterei pár hónapon belül az olvasók kedvencévé tették. Egyik leghíresebb története a The Haunt of Fear egyik 1953-as számában megjelent Horror We? How’s Bayou?, amelyet a rajongók évtizedekkel később az EC-korszak legjobbjának szavaztak meg; és valóban szép demonstrációja mindannak, ami Ingelst naggyá tette.

Mint Ingels legtöbb sztoriját, ezt is az Old Witch, vagyis a Vén Boszorka vezeti fel, az EC talán leghíresebb „mesélőréme” a Tales from the Crypt kriptaőrzője után. A főhős látszólag egy sűrű mocsárban eltévedt fiatalember, aki útbaigazítást kér egy patkányokkal elárasztott rozoga ház lakóitól – pedig nyilván jobban is tudhatná. Gyorsan búcsút is veszünk tőle, amikor kiderül, hogy a házban élő két testvér egyike mániákus gyilkos, a másik pedig útjelzőtáblák megbuherálásával csalja oda az idegeneket, hogy az öldöklő késztetéseinek parancsolni képtelen öccse lehetőleg valaki mást koncoljon fel helyette. Ezután következik a tipikus EC-s fordulat: a feldarabolt és mocsárba hajigált hullák feltámadnak, hogy összekeveredett végtagjaikkal, torzójukkal és fejükkel, a halál rettenetes fércműveiként álljanak bosszút gyilkosaikon.

Ingels az atmoszférateremtés mestere, így rögtön a második oldal színtiszta horror, pedig még semmi sem történik benne: az eltévedt utazót már a legelején elnyelni látszik a burjánzó mocsár, az ajtót mosolyogva kitáró Sidney rusnya, mohó arcának minden vonása azt üvölti, „takarodj, vagy megdöglesz”, az utolsó panel pedig rémálomszerű, bizarr fényviszonyokkal és döntött beállítással jelzi előre a pokol közeledtét. Aztán a következő oldalon felbukkan a gyilkos kistestvér, Everett (aki mellett Frankenstein teremtménye a romantika szépségideálja), és olyan képpel bámul áldozatára, akár egy óvodás, aki elé kéthavi zöldségkúra után letesznek egy cukorkákkal és tejszínhabbal megszórt csokitortát.

Ingels mindig egy-egy ilyen elborzasztó-elborzadó arc egyre hangsúlyosabb kiemelésével lépteti át a történetet a következő szakaszba – az utolsót a bosszúálló hullák érkezésekor rajzolja meg: Sidney feje maga a dermedt, sosem múló borzalom. De Ingels arcaira – legyen szó férfiról, nőről, idősről, fiatalról, élőről vagy holtról – jellemzően amúgy sem jó érzés ránézni: agresszív vonások, torz fogsorok, kapzsisággal vagy gyűlölettel teli szemek, hullamerevséget idéző pózok. A szereplőknek már egy-egy teljesen hétköznapi megmozdulása is kész horror, amikor pedig Ingels igazán a lovak közé csap (ld. a Squash… Anyone? rothadó elefánton lovagló hulláját vagy az An Off-Color Heir oszladozó tetemekkel teli titkos szobáját), szinte érzed a halál bűzét.

Ingels a korszak hagyományos, mára rendkívül idejétmúlt narratív megoldásai ellenére (rengeteg szöveg, mely sokszor pusztán a kép által eleve átadott információkat duplikálja) is bravúrosan mesél. Paneljeit teljesen kitöltik ezek a groteszk emberi vonások, vagy éppen az imbolygó, döglött hústömegek, a súlyos árnyékok, az omladozó kúriák, a baljós mocsárvidékek, ráadásul gyakran és drasztikusan megváltoznak a szemszögek, megdőlnek a képek, így nincs egy olyan pontja az oldalnak, amelyen a szem nyugalomra, pillanatnyi békére lelhetne. Felkavaró, mocskos és furcsán zavarba ejtő módszer – főleg az ’50-es évekhez képest.

Ingels legendájához egyébként az is hozzájárult, hogy az EC Comics és társai, meg úgy általában a horrorképregények bukása után (1955-ben már a Kongresszus is rászállt a „gyalázatosnak” és a fiatalságot „megmérgezőnek” minősített, erőszakos képregényekre) 10 évre eltűnt, hátrahagyva feleségét és gyerekeit, és senki sem tudta róla, hol van, vagy hogy él-e még egyáltalán. 1972-ben bukkant fel újra: mint kiderült, Floridában tanított festészetet, és nem kért többé horror-képregényes múltjából, élete végéig megtagadott szinte minden interjút és elismerést. De persze hiába: neve és életműve éppúgy fennmarad, ahogy a mocsár sem tudja magában tartani a halottait. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!