Ahol a járda véget ér: Piszkos Harry elődje még nem úszta meg büntetlenül a keménykedést

Érdekes, hogyan változnak az idők, és hogyan alakul át velük bizonyos karaktertípusok ábrázolásmódja. Vegyük Harry Callahant, más néven Piszkos Harryt, Clint Eastwood emblematikus jó-rossz zsaruját. A bankrablók elé laza terpeszben, csámcsogva, kezében elefántölő Magnummal kiálló kopó (mintha csak a vadnyugaton lenne) a hetvenes években a bűn ellenni harc kíméletlenségének csimborasszója, a vagányság netovábbja volt. Nem csak a totálisan öntörvényű amerikai „először lő, aztán leszarja a kérdéseket” akcióhősök előtt taposta ki az utat, de még az olaszok is egy egész alműfajt építettek a körülötte kialakuló kultuszra.

És ami a lényeg, Eastwood Callahanjét pont azért ünnepelték, mert hajlandó volt átgázolni a határokon, mert nem csinált titkot belőle, hogy gyűlöli a bűnözőket, mert összeszorított fogú vicsorában megnyilvánult a társadalom közbiztonsággal szembeni minden heves ellenérzése, mert a bűn ellni kompromisszummentes hadjáratának semmi sem szabhatott gátat, főleg nem holmi olyasféle csacskaság, mint a törvény betűje. Law is for pussies, ugyebár. (Roger Ebert írta Az igazságosztó kapcsán: minden filmben egy óráig tartana elmagyarázni, miért nincs még Callahan rács mögött.)

Tekerjük vissza az időt két évtizeddel. Mark Dixon nyomozó sok tekintetben olyan, mint Piszkos Harry: kemény, erőszakos, gyűlöli a bűnözőket, bulldogként lohol a nyomukban, lekapcsolásuk érdekében nem riad vissza a törvénytelen módszerektől sem – ráadásul őt is ugyanúgy csesztetik emiatt a felettesei. Csakhogy Dixon viselkedésének mélyebb okai vannak: az apja maga is gengszter volt, alvilág iránti megvetése főleg ebből táplálkozik – meg abból, hogy titkon attól tart, valójában ő sem különb az öregénél. Felettesei sokadik figyelmeztetése után véletlenül úgy üt meg egy gyilkosság miatt körözött gyanúsítottat, aki ráadásul háborús hős, hogy az illető belehal. Dixon eltünteti a hullát, és megpróbálja rákenni az emberölést a helyi alvilági vezérre, Tommy Scalisere. Társai és felettesei azonban más nyomon indulnak el, és az áldozat elhidegült feleségének apjára szállnak rá. Dixonnak ez már csak azért sem tetszik, mert közben beleszeret az említett feleségbe.

Otto Preminger krimijei és noirjai közül az Ahol a járda véget ér (Where the Sidewalk Ends, 1950) a kevésbé felkapottak közé tartozik, a témában érdeklődőket inkább a szintén Dana Andrews és Gene Tierney nevével fémjelzett Valakit megöltek felé szokás terelni. Cselekményvezetésében, fordulataiban az Ahol a járda véget ér valóban kissé akadozóbb, darabosabb, mint Preminger klasszikusai, mindeközben azonban igazi noir-esszencia. A zsáner azon darabjai közé tartozik, amelyek elsősorban a főszereplő fejében és lelkében turkálnak, ahol kétes morális értékek örvénylenek a múlt sosem nyugvó démonainak társaságában. A történet a „fekete filmek” néhány legszaftosabb jellemzőjéből áll össze a véletlen körülmények összejátszásának köszönhetően lefelé tartó spirálba zuhanó hőstől az igazságszolgáltatásban lappangó romlottságon át az önmagával csúnyán és pusztítóan meghasonuló emberig.

Mert az Ahol a járda véget ér nagy kérdése nem az, hogy kit sittelnek végül le a gyilkosságért, hogy a főhős elkapja-e a helyi gengszterfőnököt (Gary Merrill nagyszerűen alakítja az undorító, nyájas férget, ha kicsit vaskosabb szerepet kap, gyakran emlegetnék ezt a karakterét a noirról szóló diskurzusokban), még csak nem is az, hogy ki hagyja ott a fogát egy lőporfüstös leszámolásban. Hanem az, hogy Dixon képes-e túlnőni az apja árnyékán, hogy le tud-e számolni a múltjával és a saját démonaival, nem utolsósorban pedig a saját természetével – hogy képes-e helyes döntést hozni, felelősséget vállalni a tetteiért, és végre tényleg jó emberré válni, kerüljön, amibe kerül. Dana Andrews remek a szerepben, főleg, hogy Preminger nem traktálja őt és a nézőt tudálékos narrációval és felesleges dialógokkal-monológokkal, belső vívódásait a tekintetére, arca rezdüléseire, a testtartására, egyszóval a játékára bízza. (Ennek ellenére nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az egyszerre brutális és szomorú karakter jobban állt volna Sterling Haydennek vagy Robert Ryannek.)

A konfliktus feloldásán természetesen érződik a Hays-kódex nyomása: rendőrt a kemény cenzúra miatt legfeljebb akkor lehetett bármiféle negatív fényben ábrázolni, ha egyrészt nyilvánvalóvá tették, hogy az illető az egyetlen kivétel a tisztességes kopók tömegében, másrészt korruptságáért végül kellően megbüntették. Preminger azonban talált egy elegáns középutat a megváltás és az elkárhozás között (erősen eltolva az előbbi felé), méghozzá ironikus módon a noir romlott femme fatale-jával tökéletesen ellentétes, kedves, megértő és szerető, a végsőkig a főhős mellett álló nőkarakteren (Gene Tierney) keresztül. De a lényeg, hogy a számvetés nem maradhatott el.

Visszakanyarodva az eredeti felvetéshez: mindaz, amiért Dixonnak az Ahol a járda véget ér-ben meg kell bűnhődnie, két évtizeddel később már a menő zsaru legfőbb erényei közé tartozik. Józanul és racionálisan nézve mind Dixon, mind Callahan esetében felmerülnek pszichopatológiai problémák, a különbség az, hogy Preminger filmje mindezeket ténylegesen problémaként kezeli, büntetést és megoldást keres rá, Piszkos Harry esetében viszont ezek a problémák már milliókra, popkultnagyságra és franchise-ra váltható tökös, férfias jellemvonások. Érdekes, hogyan változnak az idők…

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!