A cikket illusztráló kép, amelyen Jennifer Linden ráakad Clytie Jessop hullájára, gyerekkorom legmélyebb traumaforrása - isten tudja, hogyan, de a nyolcvanas évek folyamán a Nightmare (1964) egyszer szembejött a gyerekfejemmel. Meglátnom, és belém pecsételődnie egy pillanat műve volt.
A film a Hammer egyik próbálkozása a sok között arra, hogy Hitchcock Pszichóját (1960), illetve Clouzot Ördöngösökjét (1955) koppintsa. A stúdió efelé irányuló projektjeit mindössze azért nem koronázta csúcssiker, mert (jelen esetben) a kamera mögött a horrorra és thrillerekre megvetéssel tekintő, operatőrből középszerű rendezővé avanzsált Freddie Francis állt, a forgatókönyvet pedig a kínkeserves blikkfangok jómunkásembere, Jimmy Sangster írta. Félreértés ne essék, fanatikus Hammer-rajongóként szívemben ott laknak mindketten, ennek ellenére a megkerülhetetlen, bár megvalósíthatatlan kritikusi objektivitás megkívánja, hogy őszintén nyilatkozzam róluk. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy Francis karrierjének első szakaszában, operatőrként szó szerint zseniális képi világokat alkotott (lásd pl. az 1961-es The Innocentset.).
Történet: Janet gyermekkorában kénytelen volt végignézni, ahogy anyja mellbe szúrja az apját, de tövig. A fiatal nő azóta egy bentlakásos iskolában nevelkedik, és állandó rémálmok kínozzák. Anyucit vele párhuzamosan nyugtatják egy idegszanatóriumban. A család ügyeit intéző ügyvéd úgy dönt, hazahívja Janetet, a hatalmas, ódon udvarházba, mert ő is meg a bentlakásos iskola igazgatósága is úgy vélik, az otthon langymelege jót fog tenni az enyhén szólva robbanékony lány idegállapotának.
Nagyobbat nem is tévedhetnének. Janet rögtön hazaérkezése után mindenhol egy halott, agyonszúrt nő hulláját véli megpillantani. A hullának természetesen azon nyomban nyoma vész, amint Janet elmegy segítséget hívni. A lány pár nap leforgása alatt olyan hisztériás idegállapotba kerül, hogy a személyzet már azt fontolgatja, kihívják rá az anyut tároló intézmény dolgozóit. Janet vakációja aztán a film felénél mészárlásba torkollik, leplek hullanak alá, és a film mintha irányt váltana, pedig dehogy.
Nehéznél nehezebb, sőt lehetetlen kitárgyalni a Nightmare szinopszisát, ugyanis a film felétől narratív csavarok teadélutánt romboló tobzódása kezdődik. A film második fele akár az első reflexiójaként is felfogható, bár valószínűleg csak túl sokat látok bele az írói és rendezői akaratba - az igazság inkább az, hogy a forgatókönyvíró Sangster olyannyira beleszeretett az akkor divatos thrillerfogásokba, hogy mindenképpen bele akarta nyomorítani az összeset ebbe a filmjébe (is).
Ezektől ÉS ezek ellenére a Nightmare Sangster és Freddie Francis egyik legjobb filmje. Ellenére, mert eredetiségnek nyoma sincs benne: akik valamennyire is tisztában vannak Clouzot meg Hitchcock munkásságával, illetve az ötvenes-hatvanas évek triviálfilmjeivel, vagy előre kiszúrják a fordulatokat, vagy miután megtörténnek, a szájukat húzzák majd. Sangster forgatókönyveire eleve nem lehet ráfogni, hogy rejtett utalások melegházai lennének, átemelései izzadtságszagúak, a saját kútfőből született fordulatai meg olyan Scooby Doo baromságok, hogy manapság már főleg komolyan vehetetlenek.
Ugyanakkor a Nightmare atmoszférája szenzációs. John Wilcox az egymás mellé dobozolt szardíniák szorosságát megidéző, illetve a miazmikus feketeséget élőre és holtra rászabadító fényképezése az extrém klausztrofóbia téglarakásként fejünkre omló érzetét ontja. Amíg a sztori a Pszichót meg Ördöngösöket idéz, addig a feketeségben lubickoló, sírkomor-klasszicista képi világ az egy évvel korábban készült A ház hideg szívét (The Haunting) citálja elő. Robert Wise klasszikus horrorfilmjében a figurák idegen testek, akiket beszippant a végtelen éjszaka - a Nightmare-ben mindenki beléje született, és lubickolnak benne, mint a magzatvízben.