Az ember azt gondolná, Predator-filmet készíteni nem nagy
truváj. Elvégre az eredeti is „csak” egy iszonyú vagány B-film (azért az
idézőjel nem véletlen), szóval a recept egyszerűnek tűnik. Legyenek
benne tökös, mocskos szájú keménycsávók fegyverrel, badass beszólásokkal és
kitéphető gerinccel, rusnya, különös kegyetlenséggel (és élvezettel) öldöklő, a
vadászatot életmódként művelő idegenek, letépett, -vágott és -robbantott
testrészek, az emberi húst különös odaadással dédelgető földönkívüli fegyverek
meg dögös akciók.
Shane Black (egy OG az 1987-es Ragadozóból) ezt mind magabiztosan hozza is, gond egy szál se. Sőt, azt is hozzáteszi, amit tőle pluszban elvárunk: az öntudatos humort, a műfaji elemekhez való enyhén (olykor pedig vaskosan) ironikus hozzáállást.
De ennyi mégsem elég. Mert az eredeti Ragadozóban ott van a dzsungel szaga és melege, átérzed a lassan állandósuló paranoiát, a fogyatkozó kommandósok pánikját, majd pedig a dühvel átfűtött tesztoszteront meg a „hát akkor a kurva anyádat” attitűdöt, és ott lapulsz a végén Schwarzeneggerrel nyakig a trutyiban, és még a válladra települő légy sem mer levegőt venni, ahogy felcsendülnek Alan Silvestri taktusai, és elmászik melletted a Predator. És ezt már nem lehet képletből kifőzni, nem lehet egyenletben felírni, egy ilyen jelenet a felépítésével, a beállításaival, a zenéjével, a mindenével egyszerűen nem kapható receptre.
Feszültség- és atmoszférateremtés. Ez John McTiernannek anno nagyon ment, Shane Blacknek meg most nagyon nem. Ezen bukik az egész. Na meg azon, hogy ennek a filmnek egyszerűen nincs identitása - hacsak azt nem nevezzük annak, hogy olyan, mintha a ’90-es évek közepe táján készült volna Ragadozó 3.-ként, egyenesen videós forgalmazásra (de a könyvelő véletlenül odaírt egy plusz nullát a jóváhagyott költségvetési összeg végére). Szinte hallom Bozai Józsefet: Hát persze, hogy a Ragadozó 3. is a Vico filmje!
Mindennek ellenére azzal nem lehet vádolni A ragadozót, hogy unalmas lenne: bő 100 percen át pörög megállás nélkül, és ha a fegyverek véletlenül épp hallgatnak, akkor a különféle mentális defektektől szenvedő, szedett-vedett, renegát szupercsapat nagy pofái durrogtatják a verbális muníciót. A poénok hol betalálnak, hol nem (a humor nagyrészt az „anyád olyan ronda, hogy…” intellektuális medrében csordogál, de olyan gyermeki bájjal teszi, hogy valószínűleg nem fogod tudni megállni a röhögést), a karakterek hol érdekesek, hol nem (sajnos pont a Boyd Holbrook alakította főszereplő a leghalványabb), a sztorinak meg hol van értelme, hol nincs (a vége felé egyre inkább nincs). Mindezt viszonylag könnyű elnézni a széles vigyorral felvállalt B-jelleg tükrében. Szórakozunk, és ennyi elég.
De hopp, most néztem rá a naptárra, és lám, 2018-at írunk. Franchise-ok már nincsenek, univerzumok vannak, vagy legalábbis a stúdiók szeretnék minden franchise-ukat univerzummá előléptetni. Nem tudom, a Predator-mitológia bővítése mennyire kizárólagosan Black ötlete, és mennyire ült a nyakán egy fejes, akinek jelenlétében elfingani sem tudta magát anélkül, hogy az illető rá ne kérdezzen, mivel járul ez hozzá az univerzumépítéshez, de az biztos, hogy ennek a franchise-nak semmi szüksége nem volt az olyasféle magyarázatokra, mint hogy miért tépik ki a ragadozók az áldozataik gerincét, és miért járnak olyan gyakran a Földre. Ahogy valószínűleg a Predator-kutyák se hiányoztak senkinek, az a reveláció meg főleg nem, hogy hűűűűha, a Predatoroknak van valamiféle titkos, durva, grandiózus tervük.
Mert ma már nem elég, ha holmi földönkívüli dög a puszta élvezetért jön öldökölni, nem, lennie kell a háttérben valami nagynak és eposzinak, amiből még legalább tizenöt filmet ki lehet sajtolni. Annyira azért messze nem baszták szét a mitológiát, mint Ridley Scott tette az Alien esetében, de leginkább csak azért, mert Blacknek van annyi becsülete, hogy ne vegye vérkomolyan magát. Úgyhogy A ragadozó végül is egész nézhető kis B-filmes hülyeség. Aki meg ennél többet vár, az magára vessen.