Megvan az a jelenet a Veszett a világból, amikor Sailor Lula anyjára mutat, miután pépesre zúzta egy smasszer koponyáját a bálterem márványlépcsőjén? A Mandy főhősét alakító Nicolas Cage ezt a karaktert, a pszichotikus hősszerelemes alakját hozza, miután csatabárdot kovácsol, hogy belevesse magát az éjszakai erdőbe, és brutális kegyetlenséggel leszámoljon a sötétség mélyén lakozó emberi és már nem is emberi mocsokkal.
A félreértések elkerülése végett, a Mandy nem vág bele kapásból a közepébe. Lassú és komótos sodrással ragad magával a rettenet bugyrai felé. A visszafogott ritmusban építkező és sötétre komponált képek mellett a film végtelenül baljós hangulatát elsősorban a zene teremti meg, ami a túlbeszéltnek korántsem nevezhető történetben mindvégig dominánsan jelen van. Bár a cselekmény Amerikában játszódik, skandináv erdők hűvöse járja át, képkockáit az óvilág pogány mítoszaiból építkező metál klipek esztétikája uralja (elegendő szemrevételezni a film címének tipográfiáját).
A sztori három, feliratokkal hangsúlyosan tagolt fejezetből épül fel, de univerzuma egységesen a rengeteg, mely a fejezeteknek megfelelően három különféle arcát mutatja: rejtekhely, a rettenet színtere, valamint élet-halál harcra hangolt küzdőtér. Az első részben betekintést nyerünk egy gyermektelen házaspár világtól elzárt, végtelenül elrajzolt harmóniájába. A második fejezetben egy a Manson családra hajazó szekta tagjai törnek be ebbe az édeni állapotba, és megidézve az erdő démonikus teremtményeit, véget vetnek az idillnek. Végül a lezáró, egyben a film címét ténylegesen viselő szakaszban a főhős elégtételt vesz az őt ért veszteségért (feleségét, Mandyt szeme láttára mészárolják le), és ezzel, ha nem is eredeti állapotába, de visszaállítja a rendet.
Faék egyszerűségű történet? Az. A Mandy nem is akarja leplezni, hogy a forgatókönyv csak ürügy egy szerzői ihletettségű mozgókép megalkotásához. A zsánerelemek tekintetében a (gore vonalon igen erős) horror és a bosszúfilm kategóriájába is beilleszthető, összességében mégis inkább pszichedelikus, spirituális film. Valós cselekménye a felszín alatt zajlik, gazdag és átgondolt szimbólumrendszere elsősorban a tudattalan tartalmak szintjén igyekszik berántani a nézőt. A valóságsíkok vadul váltogatják egymást, olyannyira, hogy egy idő után már kibogozhatatlan a valós történések (ha ilyenek egyáltalán vannak benne), álmok és hallucinációk szövevénye. De mit is várhatnánk egy olyan történettől, ahol a Teremtőt egy LSD manufaktúra üzemeltetőjeként ábrázolják?
A Mandy szimbolikája érdemes lenne egy komolyabb elemzésre. A film színhasználata különösen kidolgozott. A beállítások következetesen komplementer színekben épülnek egymásra, de gyakori, hogy egy beállításon belül osztja fel a világítás a képsíkot a szereplők érzelmi, szimbolikus pozíciója szerint. Ugyancsak szerzői tudatosságra utal, hogy a jelenetek között rendre a szemben álló őselemek köszönnek vissza egymásra. Mindez forgatókönyvi szinten is megjelenik, női és férfi princípiumok együttállásában, érzelem és értelem egymást kiegészítő ellentétében. Egyik meghitt beszélgetésük során Mandy a Jupiterrel, férje, Red a Szaturnusszal azonosul. A film végére pedig nemcsak a bolygók együttállása valósul meg, hanem egy egészen szokatlan hangvételű megváltástörténet is kibontakozik.
De a Mandy legnagyobb bravúrja, hogy mindezek ellenére rendkívül populáris, kimondottan könnyen fogyasztható. És ez nemcsak olyan gore coolságoknak köszönhető, mint a lángba borított ellenség levágott fejéről meggyújtott cigaretta, vagy a rémségek szobájának mélyén egy felhasított póló miatti problémázás, hanem a kimódolt tempó mellett is feszes dramaturgia, valamint az összetett és rendkívül következetes vizuális és zenei építkezés. Az persze egészen biztos, hogy a Mandy nem fog tömegeket maga mögé állítani, de minden esélye megvan rá, hogy kultstátuszba lépjen.
Sajnos itthon nem kerül moziforgalmazásba, de aki mégis szeretné vásznon látni, az e héten megtalálja a Cinefest programjában.