A 2010-es évek elejére a John Caprenter 1978-as
klasszikusával született Halloween-franchise úgy festett, mint Michael Myers
egy áldozata az utolsó halálhörgés alatt: falhoz csapkodták a fejét (egyre
romló minőségű folytatások), megdöfték egy konyhakéssel (Laurie és Michael
testvérek), elroppantották a gégéjét (Rob Zombie remake-e). Mindeközben a
slasher olyanná vált, mint a „The Shape” maga: csináljanak vele bármit, egyszerűen
képtelen megdögleni. Amikor már azt hinnéd, rég teljesen kivéreztették a
műfajt, jön egy Sikoly vagy egy Boldog halálnapot!, és újrafesti elkoptatott paneljeit.
Így aztán nem csoda, hogy idén ismét terítékre került a slasher egyik alfája, a Halloween is – a kérdés csak az volt, lehet-e negyven év után bármi újat hozzátenni Michael Myers és Laurie Strode történetéhez, ráadásul az eredetit naggyá tevő erények megtartásával. Mint kiderült, lehet: az új Halloween messze a legjobb a szériában Carpenter klasszikusa óta, de olyannyira, hogy már a főcím előtti briliáns nyitójelenet megeszi reggelire az összes korábbi folytatást. És ha már itt tartunk, az egész expozíció hihetetlenül zökkenőmentes és elegáns, ahogy az elmúlt 40 évben történteket szervesen beilleszti a cselekménybe a Michaelt (természetesen hasztalan) megérteni vágyó bűnügyi újságírók karakterén keresztül.
40 év – merthogy David Gordon Green és Danny McBride kukázták az összes korábbi filmet az eredeti kivételével (hasonlót ugye már az 1998-as H20 is meglépett), és visszakanyarodtak az executive producerként és komponistaként bedolgozó Carpenter elegáns képi, zenei és hangulati elemeihez, ami pedig még fontosabb, végtelen egyszerűségéhez is. Minden karakterekkel és történettel kapcsolatos erőlködés, magyarázkodás, ide-oda retconálás és hülyeség ment a levesbe, és nem maradt más, csak a színtiszta esszencia: egy néma, csak a gyilkolásnak élő, a valóságnál nagyobb és rondább, alig emberi rettenet, a Gonosz manifesztációja, egy megállíthatatlan, megismerhetetlen istencsapása.
A film egyik legemlékezetesebb jelenetében Michael (ismét) Haddonfield utcáin kísért Halloween éjszakáján, és házról házra járva öldököl válogatás nélkül, miközben a gyerekek csokiért és cukorkáért kopogtatnak az ajtókon – és ez még annak ellenére is hátborzongató, hogy az amerikai kertváros már rég nem az a biztonságos és ártatlan menedék, amelynek a 70-es években láttuk. Michael negyven éve nem volt ilyen félelmetes.
És ebben a félelmetességben több van Nick Castle kimért lépéseinél, a hátborzongató zenénél és a tökéletesen megkomponált beállításoknál, kameramozgásoknál. Valamikor a nyolcvanas években, amikor a slasher a borzongás új területeinek merész felfedezőjéből a stúdiók rutinszerű pénzverdéjévé vált, az aktuális késes-machetés-láncfűrészes gyilkos potenciális áldozatai a néző aggodalmára és szimpátiájára igényt tartó, szimpatikus karakterekből leölésre tenyésztett irritáló hülyepicsákká és arrogáns seggfejekké váltak. A néző már nem azért ült be egy slasherre, hogy izguljon a becserkészett tinédzserekért, hanem azért, hogy kéjes borzongással végignézze, ahogy vérük pengére kenődik. Green azonban a Halloweenben gondosan helyreállítja az ősállapotokat: Michael azért is olyan félelmetes, mert még a főszereplőn és családján túl is van kiért izgulni, mi több, megkockáztatom, hogy a bébiszitter Vicky (Virginia Gardner) a tinédzser Laurie Strode-hoz méltón földhözragadt, életszerű, szerethető figura – mellékszála a film egyik nagy dobása.
Ennek megfelelően a gyilkosságok természetesen véresek és brutálisak, de nem túlságosan és öncélúan azok – Greent nem hajtja semmilyen görcsös megfelelni vágyás, eszében sincs minél durvábban elvetni a sulykot, csak hogy a gore értelmetlen fokozásával licitálja túl a tartalmatlan-stílustalan öldöklés-horrorokat és kínpornókat. Mindezzel azonban még csak ott tartunk, hogy Green tematikailag és formailag hűen rekonstruálta Carpenter eredetijének hatásmechanizmusait. És hiába ő az első a sorozatban, akinek ez sikerült, ez négy évtized után önmagában aligha lenne elég – szerencsére nem is áll meg itt.
Green megbuherálja a műfaji szabályokat, és a rape & revenge (mely ebben a kontextusban stalk & revenge-ként lenne pontos) mintájára ráuszítja a maszkos gyilkosra annak egykori áldozatát. Laurie (Jamie Lee Curtis bámulatosan erős, érzékeny alakításában), a final girl, 40 éve szenved annak a bizonyos éjszakának a traumájától: házából erődöt épített, lányát paranoiásnak nevelte, egész életét arra tette fel, hogy felkészüljön a mumussal való újbóli találkozásra. Retteg ettől az elkerülhetetlenül közelgő pillanattól, de szomjazza is – alig várja, hogy bosszút állhasson, hogy ólommal és pengével és tűzzel zárhassa le gyötrelmes múltját.
Minthogy itt egy áldozatszerepbe kényszerített nő áll a sarkára a ragadozó férfival szemben, sokan emlegetik a Halloween kapcsán a MeToo/Time’s Up mozgalmat (maga Curtis is ennek emblémafilmjeként utalt rá), bár itt inkább a Carpenter által lefektetett alapok logikus továbbépítéséről van szó, semmint trendlovaglásról és politikai üzenetről (egyébként is kérdéses, egyáltalán mennyire tekinthetünk Michaelre férfiként). Ráadásul a Sarah Connor-üzemmódba kapcsoló Laurie sem újdonság, ellőtte már annak idején a Halloween H20 is.
Annyiban mégis igaz a párhuzam, hogy a pokoli intenzitással és lenyűgöző precizitással megkomponált, szuperizgalmas fináléban a nők három generációja (Laurie, a lánya és az unokája) látványosan visszaveszi magának a slasher műfaját, amelyben az idők során fontosabbá váltak lenge öltözetű eye candy-áldozatként, mint ravasz, kitartó, agresszióra kényszerített túlélőként. Green ennek jegyében helyenként egész kreatívan és okosan játszadozik el az eredeti (sőt a megtagadott folytatások) ikonikus helyszíneivel, tárgyaival, motívumaival, visszájára fordítva őket az új kontextusban, ahol áldozat és tettes szerepköre már nem válik el olyan élesen, mint egykor, ahol áldozat és tettes, kitörve a slasher tradicionális keretei közül, már kezdettől fogva egymásra vadászik.
Persze Green helyenként túlzásokba esik, mert az ilyen visszautalásokon, nosztalgiázásokon és fan service-eken mindig könnyű elcsúszni. Ezenkívül akadnak kisebb-nagyobb ritmusproblémák, illetve van legalább egy teljesen felesleges és elkapkodott mellékszál is (Dr. Loomis utódja, Dr. Lambir személyében), amely már-már a Carpenter-féle elementáris egyszerűség teljes tönkretételével fenyeget. De ezzel együtt sem tudom, hogyan lehetett volna ennél tiszteletteljesebben, konstruktívabban, okosabban nyúlni az alapanyaghoz. Nyilván nem lesz akkora hatása, és valószínűleg klasszikussá sem fog válni, de talán nem túlzás azt mondani, hogy titkon minden rajongó erre a filmre várt, amióta csak az első részt látta.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.