Feldolgozhatatlan: Két film az utoyai mészárlásról

„Sosem fogod megérteni” – mondja bele egyenesen a kamerába a főszereplő az Utoya, július 22 elején, először és utoljára törve át a negyedik falat. Ennél találóbb manifesztuma nem is lehetne a két filmnek, amely a norvégiai Utoya szigetén történt 2011-es mészárlásról szól (egy szélsőjobboldali merénylő felrobbantott egy furgont az oslói kormányzati negyedben, majd lőfegyveres ámokfutásba kezdett egy balos ifjúsági táborban, Utoya szigetén – összesen 77 embert ölt meg, zömében tinédzsereket). Az alkotók kinyilatkoztatásai és magyarázatai ellenére ugyanis épp oly nehéz megérteni a szóban forgó filmek elkészültének szükségességét és célját, mint az általuk feldolgozott tragédiát. Pedig filmnyelvileg, hatásmechanizmusukat tekintve mindkét film lenyűgöző munka – ráadásul drasztikusan más megközelítési módjuknak köszönhetően jól egészítik ki egymást –, de itt ennél nyilván sokkal többről van szó.

A már említett Utoya, július 22 Norvégiában készült Erik Poppe (Hawaii, Oslo) rendezésében, és egyetlen lány szemszögéből, felkavaróan intim közelségből, egyetlen másfél órás, vágás nélküli snittben, valós időben mutatja be a terrortámadást. Ikerfilmjét, a 22 Julyt a brit/hollywoodi Paul Greengrass írta-rendezte (Åsne Seierstad könyve alapján), és közel két és fél órában, a tettes és egy áldozata szempontjai közt váltogatva meséli el a mészárlást és annak közvetlen következményeit a bő egy évvel később lezáruló tárgyalásig.

Az Utoyát öt nap alatt forgatták, ami azt jelenti, hogy a vágás nélküli snittet összesen ötször, naponta egyszer vették fel, és a legjobbnak ítélt verzióból lett a kész film. Ebben a tinédzser Kaját (Andrea Berntzen megrendítően jó) követjük, aki a kis szigetet lőfegyverrel megszálló terrorista elől menekül. A kamera sosem tágít mellőle, vele együtt rohan és veti le magát a földre. A meg nem nevezett, arctalan merénylő mindössze kétszer bukkan fel a filmben, és akkor is csak egy-két másodpercre, homályosan, távolról látjuk – ahogyan maguk az áldozatok láthatták. Állandó jelenlétét csak a hol közelebbi, hol messzebbi fegyverdörgések és sikolyok jelzik. A film így gyomorszorító thrillerként funkcionál, célja, hogy bemutassa, mit élhettek át a tinédzserek a bő egyórás lövöldözés alatt, hogy arcot és érzést társítson a száraz hírekhez és statisztikához – Poppét kizárólag ez a reménye szerint terápiás hatáskeltés érdekli (a film túlélők és áldozatok hozzátartozóinak bevonásával készült), és nem foglalkozik okokkal, motivációkkal, politikával, az események hátteréről csak a stáblista előtti feliratok adnak szűkszavú tájékoztatást.

A July 22 ezzel szemben egy jóval teljesebb, komplexebb képet igyekszik festeni a történtekről. A játékidőnek durván az első fél óráját teszi ki a merénylet, Greengrass onnantól az egyik áldozat, Viljar (Jonas Strand Gravli) felépülésére és a tettes, Breivik (Anders Danielsen Lie) tárgyalására koncentrál. A film az első képektől kezdve a két főszereplő kontrasztjára épül. Ahogy Viljar megérkezik a sziget nyári táborába, Breivik vegyszereket kever robbanóanyaggá. Ahogy a súlyos sebeket elszenvedő Viljar magához tér a kómából, és újra járni tanul, Breivik bűnösnek és épelméjűnek vallja magát, hogy „harmadik támadásként” felszólalhasson a bíróság előtt, és tovább terjessze szélsőjobboldali nézeteit. A két szál a fináléban ér újra össze, amikor Viljar szembenéz Breivikkel a bíróságon, és reménnyel, élni akarással, idealizmussal száll harcba a terrorista méregtől és gyűlölettől csöpögő világnézetével. Greengrass azt akarta megmutatni, hogy az áldozatok bátran kiálltak Breivik színe elé, és értékeiket méltósággal hangoztatva legyőzték őt és torz eszméit.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy mindkét rendező érti a dolgát, de ahhoz sem, hogy mindkét filmet – részben éppen a rendezői kompetencia miatt – nagyon rossz nézni. A nagy kérdés így inkább az, hogy teljesítik-e vállalásukat, illetve hogy maga ez a vállalás mennyire helyénvaló.

A briliáns formai ujjgyakorlatként funkcionáló Utoyát könnyebb megfogni, mert kisebb ambícióval vág neki a témának. Egy valós tragédia megélőinek lelkiállapotát akarja bemutatni (kétségbeesett menekülés, rettegés, bizonytalanság), és ebben sikerrel is jár. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy az áldozatokról való megemlékezéshez a thriller (illetve olykor, például a merénylő mumusként való felbukkanásakor már-már a horror) eszközei a legmegfelelőbbek. Ki tudja ezt a legjobban, a leghitelesebb pozícióból megítélni? Poppe elmondása szerint a túlélők és az áldozatok áldásukat adták a filmre (három héten át vetítették nekik pszichiáterek jelenlétében), és segített nekik a mentális felépülésben. Ha ez valóban így van, már kizárólag ezért is megérte leforgatni.

A Breivikkel és gyalázatos tetteivel mozgóképes konfrontációt, valamint határozott ideológiai állásfoglalást vállaló July 22 keményebb dió. Greengrass rögtön azzal óriásit kockáztat, hogy az Utoyában meg sem nevezett Breiviket teszi meg az egyik főszereplőnek – és az az utóbbi években egyre többet vitatott téma, hogy tudniillik mekkora publicitást lehet/kell/szabad adni egy tömeggyilkosnak, bőven túlmutat egy film művészeti szempontok szerinti megítélésének keretein. Minthogy az ilyen merénylők jellemzően a hangjukat akarják hallatni, híresek akarnak lenni, e vágyaik kiszolgálásával a média csupán bátorítja jövőbeli követőiket: ha elég embert megölsz, mindenki megismeri a nevedet, az arcodat és a nézeteidet. A tömeggyilkosság a tizenöt perc hírnév bombabiztos kulcsa. Igaz, vannak már hírorgánumok, amelyek bejelentették, hogy anonimitásra kárhoztatják a merénylőket, de (legalábbis egyelőre) közel sem elegen ahhoz, hogy ez tényleg számítson.

A tettest névtelenségre ítélő nézőponttal szemben nem csupán a publikum tájékoztatásának teljes körű (valljuk be: a szenzációhajhászást magyarázó, az ezzel kapcsolatos felelősséget hárító) jogát és kötelességét szokás ellenérvként felhozni, hanem a történtek megértésének szükségességét is. Mert a megértésen át vezet az út a feldolgozáshoz, a gyógyuláshoz, a továbblépéshez, de talán ahhoz is, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló eseteket. Bármily kényelmes arctalan-névtelen szörnyetegként eltávolítani magunktól egy tömeggyilkost, ezzel megtagadjuk tőle emberi mivoltát, vagyis becsapjuk magunkat – mert igenis ember az úgynevezett szörnyeteg is, és ezzel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Legyen szó bomlott elméjű szerencsétlenről, vallási fanatikusról, zsarnokról vagy politikai radikálisról, tudnunk kell, honnan jön, mi hajtja, miért vált ilyenné. És ezekkel a gondolatokkal védhető volna Greengrass döntése.

Csakhogy hiába parádéztatja végig a July 22 az egész játékidőn Breiviket, rá is érvényes Kaja megjegyzése: „Sosem fogod megérteni.” És nem azért, mert Breivik oly megfejthetetlen enigma lenne – ellenkezőleg, aki kicsit is utánaolvas, a várható előzményekkel szembesül: magányos gyermekkor, bántalmazó szülő, mentális problémák, befolyásolható személyiség stb. Greengrass ezeket mégis mind elhallgatja, talán mert attól fél, hogy múltja, motivációi, személyisége feltárásával túlságosan humanizálná Breiviket, azzal pedig sértené az áldozatok emlékét. Így azonban két szék közt a pad alá esik: mi értelme újra meg újra megmutatni egy tömeggyilkos gúnyos félmosolyát, felsőbbrendűségi komplexusát, elhivatottságát, hátborzongató karizmáját („sajnos” Lie félelmetesen jó a szerepben – az meg már egy újabb kérdést vet fel, hogy milyen érzés lehet egy színésznek egy ilyen ember bőrébe bújni, mikor még nézni is kellemetlen), ha nem értetik meg velünk, hogy mi áll mindezek hátterében? A keserű irónia az, hogy a July 22, amelyben nettó egy órát töltünk a tömeggyilkos társaságában, nem mond el lényegesen többet róla, mint az Utoya, amely szinte teljesen kipurgálja személyét a cselekményből.

E tematikai problémák mellé esztétikaiak is társulnak. Greengrass az egyik legjobb kortárs akciórendező, Bourne-filmjeinek szenzációs vizualitását bő egy évtizede majmolja boldog-boldogtalan a műfajban (többnyire szegényes eredménnyel, mert keveseknek van olyan szeme, mint neki). De amikor ezeket a képi megoldásokat, a felzaklatóan hektikus kamerát, a végtelenül precíz vágástechnikát az utoyai mészárlás felelevenítésére használja, vagyis egy nyers hollywoodi kémthriller akciójeleneteként örökíti meg a történteket, az ember úgy érzi, kizsákmányolja a tragédiát. Igaz, élt már hasonló eszközökkel valós események feldolgozásakor korábban is, de mind a Véres vasárnap (a „bajok” egy 1972-es incidense), mind a United 93-as (9/11) sokkal dokumentaristább stílust képviselt (ld.: Utoya) vagyis esetükben a forma jobban illett a tartalomhoz. A July 22 érzelmesebb, hagyományosabb, karakterorientáltabb, hollywoodiabb (röviden: manipulatívabb) film, a mészárlásjelenet így épp az iszonyú profizmusa miatt szinte nézhetetlen – ízlésessége erősen megkérdőjelezhető, kegyeleti szempontból erősen problémás. Úgy felzaklatott, hogy le is kellett állítanom pár percre, pedig láttam már pár durva filmet, és ilyesmi még sosem történt velem.

Greengrass a zárójelenetben még így is majdnem (de csak majdnem) megmenti magát és a filmet: Breivik mögött bezáródik a magánzárka ajtaja, Viljar pedig elbámul a hegyekkel szegélyezett tengeri horizont felé. Előbbinek nincs tovább, története itt véget ér, és tudjuk, ha maradt egy jottányi igazság ezen a világon, a büdös életben nem szív többé szabad levegőt. Utóbbi története azonban csak most kezdődik, hiszen nyitva áll előtte a lehetőség, hogy jobb hellyé tegye a világot. A kontraszt – mind vizuálisan, mind mondanivalójában – erőteljes és katartikus.

Végül egyértelmű, hogy a két film közül csak az Utoya éri el igazán a célját. Poppe a szándékai szerint, vagyis a valóság rekonstruálásával kelt szörnyű kényelmetlenség-érzetet az emberben, Greengrass meg inkább a kétes tematikai és esztétikai döntéseivel. És azt is megkockáztatom, hogy az Utoyának még a záróképe (a nővére nélkül biztonságba hajózó fiúról) is mélyebben ég bele a nézőbe, mint a July 22-é.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!