Nehéz egy olyan filmről írni, amelynek az egyik legnagyobb erőssége, hogy a játékidő legalább feléig nem lehet róla eldönteni, pontosan mely zsánerbe is tartozik. Roppant ügyesen kicsusszan minden felcímkézett dobozból, amelybe éppen be akarnánk tuszkolni, mi pedig meglepetten hagyjuk is kisiklani a kezünkből, csak hogy lássuk mégis hová tart pontosan, és mikor fog megállni. Ez különösen azért nagy teljesítmény, mert a két vancouveri rendező (Adam Stein és Zach Lipovsky) eddig még csak tévéfilmeket és -sorozatokat rendezett, így az egyik célkitűzésük az volt, hogy olyan forgatókönyvet tegyenek le az asztalra, amely minimális költségvetésből is leforgatható.
Az eredetileg tervezett egy házbelsőből és egy diner-típusú étteremből álló forgatási helyszín nem is bővült nagyon, de amikor körbejáratták a szkriptet a potenciális szponzorok között, több sorozatokból és filmekből ismert színészt (Grace Park, Emile Hirsch, Amanda Crew) és egy veterán filmlegendát (Bruce Dern) is sikerült megnyerniük maguknak. A legnagyobb igazolásuk azonban kétségkívül az elsőfilmes főszereplő, a 7 éves Lexy Kolker, aki még a 81 éves színészkollégáját is lejátssza a vászonról.
Márpedig erre nagy szükség van, hiszen Chloe a film dobogó szíve, és egyben a nézők szeme, akin keresztül bepillantást nyerhet a klausztrofób és szabályoktól hemzsegő, bedeszkázott ablakokból, reteszekkel, lakatokkal és láncokkal lezárt ajtókból álló világba. A kislány ugyanis már évek óta nem hagyta el a házat, amelyben apjával él. A férfi éberen őrködik felette, hogy Chloe még csak véletlenül se léphessen kapcsolatba a külvilággal: nincs telefon, sem rádió vagy televízió. A napi leckeként felmondott szabályok és óvintézkedések legfontosabbika, hogy az ajtó küszöbét átlépni tilos, mert akik megölték a kislány anyukáját, pont erre várnak, hogy lecsaphassanak rájuk. Az apa ügyesen alkalmazott érzelmi zsarolással fojtja el Chloe időszakonként előbuggyanó kérdéseit, de már látszik, hogy ahogyan a lány egyre nagyobb lesz, ez a módszer egyre kevésbé életképes. A robbanásig feszülő helyzeten és a lány (valamint a néző) zavarodottságán az sem segít, hogy az egyik szobában időről-időre feltűnik egy zokogó nő szelleme, az apa szeméből furamód véres könnyek folynak, a ház előtt pedig megjelenik egy gyanús fagylaltos kocsi, amelynek hívogató csilingelése sziréndalként hangzik Chloe számára.
A film ügyesen lavírozik a zsánerek között, kezdve a családi pszichothrillerrel (vajon miért tartja fogva az apa a saját lányát éveken keresztül egy ódon házban, és egyáltalán: tényleg az ő lánya?), a klasszikus kísértetfilmen keresztül a Mr. Snowcone karaktere, a vérfagyasztóan kedves mosolyú, pszichopatának tűnő fagylaltos bácsi által megidézett slasherig. Ebben a mutatványban Chloe karaktere is nagy szerepet játszik: amikor szembeszáll az apjával, és megpróbál tisztába jönni az érzéseivel, mintha egy indie drámát látnánk, amikor rácsodálkozik a kinti világra, egy nyolcvanas évekbeli Spielberg-filmet nézünk, amikor pedig előtör belőle a düh és az addig elfojtott összes feszültség, az bármelyik bosszúfilmnek becsületére válna. Kapunk persze bőven jeleket és utalásokat, de nagyobb részük csak utólag visszanézve válik érthetővé és értelmezhetővé (mint a film elején a fagylaltos kocsi érkezését jelző, egyre lassuló dallam).
Mikorra a ház ajtaja és a világ kitárul előttünk, már nagyjából sejtjük, hogy mire számíthatunk, de még így is bőven érni fognak meglepetések, a Chloe és a Mr. Snowcone közötti játszótéri jelenet pedig Bruce Dern egyértelmű jutalomjátéka. Megnyugtató, hogy még most is vannak alkotók, akik gigaköltségvetés nélkül, pár szereplővel, két-három forgatási helyszínnel képesek remek, mi több kiemelkedő filmet készíteni (pedig hol van már a kilencvenes évek, a Clerks és a Blair Witch Project?). A Freaks a Sitges Film Festival egyik legjobb filmje és óriási meglepetése volt számunkra.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.