Been So Long - A brit filmművészet válasza a Kaliforniai álomra

Emlékeznek még a Kedves Olvasók Gothár Péter Magyar szépségére? Nem baj, nekem is csak a cím maradt meg belőle, szerintem mindenkinek jobb ez így. A kimondva-kimondatlanul az Amerikai szépség által “inspirált” filmmel elég sok probléma van, de a legnagyobb baja mégiscsak az, hogy az áthidalandó dramaturgiai problémákat Sam Mendestől csent elemekkel próbálja “lepapírozni”, mintha csak egy Svájcból behozott Volkswagen Golfban kellene eltüntetni százötvenezer kilométert nyom nélkül. A Magyar szépség arról árulkodik, hogy a készítők egyszerűen nem rendelkeznek elég kreativitással és/vagy saját élménnyel ahhoz, hogy a középkorú, középosztálybeli középszerű férfi bukástörténetét az ezredforduló Magyarországán végig tudnák vinni maguktól, szükségük van egy egészen konkrét film egészen konkrét elemeire mankónak.

Most csak azért jutott eszembe a Magyar szépség meg az összes többi “Csináljuk meg a magyar ezmegazt”, ahol az “ezmegaz” egy kurrens filmművészeti termék, mert a Been So Long bizony sok mindenben rímel 2016 legzenésebb filmjére, rögtön a nyitójelenet bonyolult tánckoreográfiája nem hagy kétséget efelől. Az ember már dörzsölné a tenyerét: lám, odaát a brit szigeteken sem mindenki trend-szetter, létezik az alkotásnak olyan foka, ami összemérhető akár egy közép-kelet-európai másolási kísérlettel is.

Hasonlóan a Magyar szépséghez, a Been so Long is nyilvánvalóan kevesebb pénzből készült, mint hollywoodi párdarabja: egy-két jelenetet leszámítva igy sajnos nélkülöznünk kell Linus Sandgren bravúrosan hosszú és összetett snittjeit, és a koreográfia sem tud mozgósítani egy-két tucatnál több táncost. A másik párhuzam természetesen a miliő teljes cseréje: a napsütötte, képeslap-gyönyörűségű Los Angeles helyett London dzsentrifikálódó Camden negyedének lakótelepei-kocsmái közé kerülünk, és senki sem akar világhírű színész vagy jazz-zongorista lenni, pusztán valahogy megmaradni, új életet kezdeni a börtön után, mint Raymond (Arinzé Kene), rendes embert nevelni a lányából, mint Simone (Michaela Coel), vagy egyszerűen megtartani az apai örökségül kapott Arizona Bárt (Luke Norris). Ha nem musical lenne, akkor valószínűleg Sheffieldben játszódna, és az angol Gothár, Ken Loach rendezné.

Itt azonban búcsút kell vennünk a számunkra szimpatikus párhuzamoktól: a szereplőlista felerészben a politikai korrektség jegyében mindenféle kevéssé reprezentált karakterből, felerészt pedig a Royal Academy of Arts, a helyi Simó osztály végzőseinek megfeleltethető “jövő sztárjaiból” tevődik össze, ezért az ember azt gondolná, hogy most bizony komoly társadalmi mondanivalót, hovatovább középosztálybeli bűntudatot fogunk kapni. Na, itt érhet minket az első meglepetés: minderről egyáltalán nincs szó.

Kapunk helyette szerethető, érthető karaktereket egy kissé talán túl artisztikus és Shakespeare dramaturgiájából talán túlságosan is sokat merítő történetben – főleg George MacKay karakterén érződik a bárd hatása - hogy aztán érdemben ne is kezdjünk vele semmit. És musicalhez képest viszonylag kevés zenés-táncos jelenetet. Azonban ami mindenképpen meg fogja nyerni a nézőt, az az egész filmet átlengő, jó értelemben vett báj: Michaela Coel zseniális, szimpatikus Arinzé Kené, akiről tényleg elhinni, hogy inkább a saját butasága keveri bajba, mint bármi más, és Simone kislánya, Mandy is ellop jó néhány jelenetet, ahogy felkutatja vér szerinti apukáját, vagy ahogy anyukája új udvarlójának tesz fel keresztkérdéseket.

Noha a zeneszámok nem is annyira emlékezetesek, mindenképpen jók, és ahogy a musical-ipar jelenét elnézem, nem is kell majd sok idő ahhoz, hogy külföldön is színpadra kerüljön, mégiscsak nagyságrendekkel jobb, mint bármi, amihez Ben Eltonnak valaha köze volt.

Persze kérdéses, hogy kinek is szánták a Been so Longot: igazi brit szociofilm-rajongóknak túl vidám és felszínes, a felhőtlen szórakozást kereső musical-megszállottak pedig nem biztos, hogy élvezni fogják, hogy a dalbetéteket megszakítják a kommunális adótartozást behajtó önkormányzati dolgozók vagy a házi-őrizetet biztosító nyomkövető-operátorok tanácstalanul széttárt karjai (bár utóbbinak van egy nagyon jó jelenete, amit aztán tényleg váratlanul ért). A Netflix által megvásárolt Been so Long persze nagyon gyorsan arra a sorsra juthat, mint sok, a forgatást követően megvásárolt filmjük, hogy tudniillik érzékelhető reklám nélkül eltűnik az ismeretlenségben -  pedig akárki meglássa, Michaela Coel akkor is világsztár lesz.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!