Sóhajok - Nagyszabású, gyönyörű kudarc

Csináljuk azt, hogy nem beszélünk az eredeti Suspiriáról. 

Nem csak azért, mert az állandó remake-ek miatti nyavalygás lassan maga is olyan unalmas, mint az állandó remake-ek, hanem azért is, mert Luca Guadagnino jó előre megmondta, hogy az ő filmje csak kiindulási alapnak használja az említett klasszikust. És bár szinte minden remake-elő rendező hasonló szöveggel önigazolja tettét, Guadagnino kivételesen tényleg nem a levegőbe beszélt: a 2018-as Suspiria (Sóhajok) stílusában, hangulatában, jellegében, mondanivalójában, cselekményvezetésében is teljesen más, mint elődje – alaposan megdolgozik azért, hogy megszabaduljon Argento szellemének dermesztő jelenlététől. 

Így abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az új Suspiriát kizárólag a saját jogán ítélhetjük meg, és minden kényszerű hasonlítgatás nélkül mondhatjuk el róla, hogy egy szinte elviselhetetlenül hosszú, kínosan unalmas, gondolatok és ötletek garmadájával koncepciótlanul dobálózó, gyáva szerencsétlenkedés. 

Kezdjük a gyávasággal, mert ez a legfájóbb aspektusa. Guadagnino az a fajta rendező, aki mintha szégyellné, hogy horrort készít, mer’ az olyan olcsó, ezért a műfaji elemeket szépelgő esztétika, kimért arthouse-tempó, végtelenségig nyúló dialógusok, drámai mellékszálak, történelmi események és intellektuális ködösítés alá temeti („elevated horror” mondják az ilyesmire mostanság a kóklerek, bár aki kitalálta és elterjesztette ezt a kifejezést, azt legszívesebben bezárnám egy Fűrész-filmbe). Majdnem olyan erővel nyomja el a zsánert, mint Nemes Jeles a Napszálltában, épp csak utóbbi mögött – minden problémája és hiányossága ellenére – mégiscsak egy sokkal erősebb és egységesebb alkotói elképzelés állt. 

A Suspiria egyetlen műfajilag és dramaturgiailag emlékezetes húzása a balettelőadás és a boszorkányrituálé egybemosása (a rend kedvéért jegyzem meg, hogy ez nem spoiler: ebben a filmben kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a balett-társulatot boszorkányok vezetik).  Itt tényleg zseniálisan találkozik dráma a horrorral, forma a tartalommal, karakterrajz a feszültségkeltéssel – a párhuzamosan vágott tánc- és megnyomorításjelenet, pontosabban „megnyomorítás a tánccal”-jelenet e koncepció fantasztikus csúcspontja, vizuális kényeztetés, morbid kreativitás, zsigerien kényelmetlen kontraszt, maga a GROTESZK. 

Csakhogy Guadagnino minden más ötlete kibontatlan marad, parazitaként csüng a két és félórás játékidőn. A Baader-Meinhof csoport hírhedt lufthansás terrorakciója (a cselekmény Berlinben és 1977-ben, az eredeti Suspiria elkészítésének évében játszódik), a holokauszt árnyéka, a patriarchátus, az anyaság, a felnőtté válás, a női empowerment, a hatalom természete – megannyi trendi gondolat, párhuzam, metafora, és a legtöbb teljesen kibontatlan marad. A történelmi-politikai kontextus különösen durván kilóg a film szövetéből, ahogy a második világháború alatt a szerelmét elveszítő idős német pszichiáter (Tilda Swinton három szerepben brillírozik, ez az egyik) története is csak nagyon izzadságszagúan kapcsolódik a főszálhoz. Guadagnino és írója, David Kajganich mintha vizsgán lennének, és görcsösen igyekeznének demonstrálni, milyen kurvára okosak: Látjátok, mi még ezt is bele tudjuk rakni egy boszorkányhorrorba! Nekünk még erről is van mondandónk! Valójában inkább csak témafelvetéseik vannak, tényleges mondandójuk alig.

A Suspiria irritáló átgondolatlansága (esetenként túlgondoltsága) két – egy tematikai és egy formanyelvi – példával érzékeltethető a legjobban. Először is, az Argento Három Anya-trilógiájából átemelt boszorkánymitológia olyan ködös és elnagyolt, hogy sosem világos, az egyik szereplő végig tisztában van önmaga igazi természetével, vagy egyfajta transzformáción megy át a cselekmény során. Utóbbi esetben izgalmasan és felzaklatóan csúszhatna egymásba a felnőtté válás és a horror témája, vagyis ez pont azon esetek egyike, amikor a teljes bizonyosság és a határozott kidolgozottság sokkal több és hatásosabb lenne a(z öncélú) kétértelműségnél. Másodszor, a szereplők a sztori minden fontos elemét, elvileg félelmetes háttér-információját teljes nyugalomban, kellemes teázgatás és étkezés közben beszélik meg. Ezek a jelenetek annyira döbbenetesen statikusak és szárazak, olyannyira mentesek mindenféle feszültségtől és atmoszférától, hogy mintha egy teljesen másik stáb forgatta volna őket, mint a vizuálisan tényleg lenyűgöző, precízen felvett és vágott mozgalmasabb szekvenciákat. (De legalább a boszorkányok egymás közti kommunikációjának ábrázolása egészen ötletes.) 

A Suspiria végül az iszonyatos ambíciók elviselhetetlen súlya alatt törik össze, és pont úgy végzi, mint a tükrös táncteremben megrokkantott balettnövendék: kicsavart kézzel-lábbal, összemorzsolódva, hugyát-nyálát szétfolyatva. Érdektelenné válik a stílus, nehézkessé a mitológia, unalmassá a történet, és a sok-sok beledobált adalék katyvaszában felismerhetetlenné deformálódik az eredeti cél, üzenet, lett légyen az bármi is. Bár legalább annyit el kell ismerni, hogy a Suspiria nem egy egyszerű, tipikusan rossz film – hanem egy nagyszabású, gyönyörű kudarc. Ez is egy teljesítmény.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!