Stan "The Man" Lee - Viszlát, és kösz a gyerekkoromat

„Nem akartuk megváltoztatni a világot” – mondta egyszer Stan Lee, amikor a hatvanas évek eleji Marvel-forradalomról beszélt, majd azzal folytatta, hogy egyszerű, és pozitív üzenetet közvetítő történeteket akartak elmesélni, hogy a kölykök jól érezzék magukat az aktuális Pókember-kaland olvasása közben. Nem mintha Lee-nek reálisan lehettek volna ennél nagyobb ambíciói: a képregény akkoriban még mindig lenézett médiumnak számított, sőt megvetettnek, gyűlöltnek, fiatalságot megrontónak – Amerika csak pár évvel volt túl az ötvenes évek közepének képregényellenes forrongásain, a brutális horror- és krimisorozatok miatti szenátusi meghallgatásokon, betiltáshullámokon és iskolai képregényégetéseken. De aztán új korszak kezdődött.

Lee 1942-ben, a hadseregben, ahol "playwrightként" többek közt posztereket rajzolt és kiképzőfilmeket írt. 

Manapság egymást érik a vásznon a CGI-orkánnal hajtott megalomán szuperhős-tombolások, ilyen körülmények közt pedig könnyű sematikusságról, kliséhalmokról meg bátortalanságról beszélni, és teljesen elfelejteni, hogy amikor Lee mindennek lefektette az alapjait, az még nagyon is eredeti, meglepő, merész és radikális húzásnak számított. Nem véletlenül nevezik Marvel-forradalomnak. 

Az 1922-ben született Stan Lee 17 évesen, egy évvel az első szuperhős, Superman születése után került asszisztensként a Marvel Comics elődjéhez, a Timely Comicshoz. Ott sertepertélt Amerika Kapitány körül már a karakter első napjaiban: a Captain America Comics harmadik számába (1941) írt háttérsztorijában, egy képek nélküli novellában használta a csillagos-sávos hős először a pajzsát az azóta már ikonikus módon – támadófegyverként, ellenségéhez hozzávágva. 

Lee 1954-ben, háttérben az Atlas Comics sci-fi képregényeivel, amelyeknek legtöbbjét ő írta és szerkesztette. 

A második világháború végével a szuperhősök népszerűsége hanyatlásnak indult, így az idővel Atlas Comicsszá átnevezett Timely Comics is átnyergelt más műfajokra. Lee, aki 18 évesen már szerkesztői feladatokat látott el, az ötvenes években tonnaszám írta a westerneket, románcokat, sci-fiket és horrorokat (ezek egy részét ma képtelenség beazonosítani, mert akkoriban gyakran csak a rajzolókat tüntették fel az alkotók közül; később Lee élen járt abban, hogy már a címlapon feltüntessék a kihúzókat és a beírókat is). És hamarosan kiégett. 

Egyrészt azért, mert az ötvenes évek közepén, amikor a horror- és krimitrendnek kegyetlenül véget vetett a cenzúra, és tömegével szűntek meg a sorozatok, mentek csődbe a kiadók, személyesen neki kellett kirúgnia munkatársait és barátait. Erre több interjúban is úgy emlékezett vissza, mint élete legnehezebb kötelességére – kisebbfajta sokkban tántorgott az egész kiadó, ahogy az amerikai képregényipar úgy általában. Másrészt azért, mert a Timely/Atlas vezetője, Martin Goodman nem kreatív elme, hanem trendkövető üzletember volt, ami Lee számára annyit jelentett, hogy mindig a konkurencia aktuális sikereit kellett meglovagolnia, majmolnia. (A krimi- horrortrend kemény dió volt: állandó főszereplők és hősök nélkül az antológiaformátumú sorozatoknak ritkán alakult ki hűséges táboruk, hónapról-hónapra meg kellett küzdeniük ugyanazért az olvasóközönségért.) Saját bevallása szerint sok száz képregényt írt ilyen gondolkodásmóddal – és általában ő rendelte meg hozzájuk a rajzokat, ő készítette el a karaktervázlatokat is. 

Stan Lee a hetvenes években. 

A képregényellenes közhangulat (Lee-t egyszer egyik rajzoló barátjának ismerőse, aki mellesleg dél-amerikai zsoldosoknak szállított fegyvereket, szóval aligha ő volt a társaság legtisztább lelkű tagja, börtönbe való bűnözőnek nevezte a képregényes munkássága miatt), az ipar összesorvadása és a robotmunka hatására Lee az évtized végére készen állt rá, hogy örökre maga mögött hagyja a képregényeket. Ekkoriban azonban a DC néhány sorozatának, főleg a Justice League of Americának hála ismét feljövőben voltak a szuperhősök, Goodman pedig szokás szerint vérszemet kapott, és megbízta Lee-t, hogy ennek mintájára álljon elő a saját szuperhőscsapatukkal (a DC és a Marvel pedig azóta is előszeretettel lopkodja egymástól az ötleteket). Lee-t a felesége arra biztatta, hogy ha már úgyis fél lábbal kint van az ajtón, és karrierváltás előtt áll (régi vágya volt, hogy felcsapjon regényírónak), hát csináljon, amit csak akar, kísérletezzen nyugodtan: készítsen legalább EGY képregényt, amelyre igazán büszke lehet. 

Így született meg 1961-ben a Fantasztikus Négyes, a modern Marvel Comics alapköve. Így kezdődött a forradalom, a legenda. És onnantól nem volt megállás. 

Nagy erő, nagy felelősség: a Pókember-sorozat egy ikonikus jelenete az Amazing Spider-Man #33-ból (1966)

A Fantasztikus Négyes drasztikusan más volt, mint az addigi szuperhős-képregények. Amíg Superman, Wonder Woman, Batman és társai a mítoszok isteneitől és a ponyvairodalom árnyékokban tevékenykedő, maszkos igazságosztóitól származtak le, addig a Fantasztikus Négyes egy egyszerű család tagjaiból verődött össze: nem volt titkos identitásuk, és nem viseltek álarcot, de még csak tradicionális szupherhősjelmezt sem (inkább rímeltek a rajzoló, Jack Kirby egy korábbi képregénye, a Challangers of the Unknown kalandoraira). Aztán jött Pókember, Hulk, Vasember, Thor, az X-Men, Doctor Strange és a többiek – majd amikor a hősök egy részéből összeállt a Bosszúállók, csatlakozott hozzájuk Amerika Kapitány, a második világháború gyermeke is. 

A sorozatokat jellemzően Jack Kirby (Thor, Bosszúállók) vagy Steve Ditko (Pókember, Doctor Strange) rajzolta, és kivétel nélkül maga Lee írta. Bár hogy a munkafolyamatokban kinek mekkora szerepe volt, az évtizedek óta vitatott, köszönhetően Lee ún. Marvel-módszerének is, melynek lényege, hogy csak egy nagyon tömör szinopszist adott le a rajzolóknak, akik aztán teljesen önállóan öntötték végső formába a történetet, Lee pedig utólag adta hozzá a tényleges szöveget a már kész rajzokhoz (Kirby például azt állította, hogy a Fantasztikus Négyest szinte teljesen egyedül csinálta). 

Stan Lee első mozifilmes cameója: nem egy Marvel-produkcióból, hanem Larry Cohan Szirénázó halál című 1990-es B-filmjéből, amelyben a főhős, Eric Roberts a Marvelnél dolgozik rajzolóként, a szerkesztő Stan Lee keze alatt. 

Akárhogy is, Lee keze érződik a Marvel-címek egységes koncepcióján: a DC titánjaival ellentétben ő gyarló, tökéletlen, hétköznapibb hősöket teremtett, akik önbizalomhiánnyal, bűntudattal, anyagi gondokkal, esetleg önmaguk sötét oldalával küszködtek, vagy éppen bujkálásra kényszerültek a társadalom elől, amelyet védelmeztek. E történetek ráadásul nem fiktív (Metropolis, Gotham), hanem valódi amerikai városokban játszódtak, gyakran reflektáltak a jelen problémáira, és sokszor több részen/hónapon át, szappanoperaszerűen gördültek előre (az akkoriban bevett egy szám/egy sztori felállás helyett), érettebb karakter- és közegábrázolást téve lehetővé. Az olvasók pedig olyan könnyedén azonosultak ezekkel az új hősökkel, mint Supermannel és félisteni társaival soha. 

Közel hat évtized távlatából visszatekintve már nehéz átérezni, mennyire drasztikusan új, vad és eredeti volt Lee történetmesélési koncepciója, de Geoff Boucher amerikai újságíró frappánsan összefoglalta: „A Marvel olyan volt, mint a Beatles.” 

Néhány példa Stan Lee híres levelezőrovatára. 

A siker receptjének azonban volt egy másik nagyon fontos összetevője is: Stan Lee személyisége. Lee szerkesztői levelezőrovata, a Stan Lee’s Soapbox majdnem olyan legendás, mint a karakterei. Közvetlen, baráti, csevegő-viccelődő hangnemben szólt az olvasókhoz, a szerkesztőséget eleven, szuperkreatív emberekkel teli, vidám és családias őrültekházának festette le, olyan helynek ahol bármilyen épeszű fiatal örömmel dolgozott (avagy szórakozva ír-rajzolt) volna. A levelek tömegével ömlöttek a Marvelhez – a rajongók egyszerűen csak Stannek szólították Lee-t, ő pedig válaszolt, sztorizgatott, műhelytitkokat fedett fel (alkalmasint poénkodva megszurkálta a konkurenciát), kvázi bevonta őket a Marvel-családba. Az ifjúság egy egész generációjának (később pedig további generációknak) vált a bölcs, humoros, menő nagybácsijává, olvasóit hűséges közösségbe kovácsolta, sőt, a maga módján tanította, intette, nevelte őket. Ekkor születtek meg az azóta popkultúrába ágyazódott olyan kiszólásai is, mint a ’Nuff said vagy az Excelsior! 

A rajongókkal való bennfentes bratyizáson túl Lee használta a Soapboxot például a bigottság, a rasszizmus pellengérre állítására is – mindezt a hatvanas években, a polgárjogi mozgalmak hevében, ld. még: X-Men –, és kitartott amellett, hogy a képregényeknek, legyenek bár „csak” eszképista szórakoztató művek, muszáj szólniuk a való világ problémáiról is. 1971-ben például írt egy Pókember-történetet, amely a drogozás, a túladagolás témájával foglalkozott, és ezzel Lee nem mellesleg nyíltan szembeszállt a droghasználat ábrázolását tiltó cenzúrával – ugyanazzal a cenzúrával, amelynek hála az ötvenes években majdnem csődbe ment a kiadója, és ki kellett rúgnia a barátait –, erodálva annak erejét és jelentőségét, tántoríthatatlanul végigvíve kreatív elképzeléseit. Bárki, aki ismerte Lee-t, vallja, hogy a való életben ugyanolyan volt, mint a levelezési rovatában: barátságos, közvetlen és vidám személyiség, aki mindig a jót kereste – és találta – az emberekben, és generációknak mutatta meg, hogy hogyan éljen jobb, felelősségteljesebb, tisztességesebb, bátrabb életet. 

Stan Lee első Marvel-filmes cameója hot dog árusként a 2000-es X-Menben. 

Elvégre mindenki, aki olvasott pár Pókember-képregényt, tudja, hogy Petert nem a szuperképességei határozzák meg, hanem az erkölcsi iránytűje, a felelősségtudata, a kitartása, az igazságérzete, a szíve, az ártatlansága. Ezek emelik őt hőssé, miközben a gonoszokkal való küzdelmek szünetében agyzsibbasztóan hétköznapi problémákkal kell szembenéznie – mint mindnyájunknak. Mi nem tudunk felhőkarcolók közt hálóhintázni és több tonnányi acéltörmeléket felemelni, de a magunk eszközeivel mi is kiállhatunk a jó ügy érdekében – mi több, kötelességünk kiállni. 

Ez Stan Lee életművének igazi üzenete, ez az ő igazi hagyatéka – a karakterek, a sorozatok, a képregények, az univerzumok, a filmek, a cameók, mindez csak a körítés. (De micsoda körítés!)

Stan Lee azt mondta, hogy amikor társaival és barátaival elindította a Marvelt, nem akarta megváltoztatni a világot. Pusztán színes, vagány, eleven kalandokkal akarta szórakoztatni a fiatalokat. Most, hogy 95 évesen, elképesztő életmű és életút után végül itt hagyott minket, egy olyan világot látunk magunk körül, amelyen végérvényesen rajta hagyta a keze nyomát. Nem túlzás, nem elfogultság azt mondani, hogy a XX. és XXI. század meglehetősen másképpen festene nélküle és öröksége (karakterei, történetei és az általuk inspirált alkotók szinte végtelen sora) nélkül. 

Ég veled, Stan, és köszi. Megváltoztattad a világot. 

A Marvel honlapja Stan Lee halálhíre után. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!