„Én nem állok oldalakra” – mondja Göthe Salmander, a Legendás állatok-sorozat főhőse auror fivérének, amikor az figyelmezteti, hogy a gonosz feketevarázsló, Grindelwald sereget gyűjt maga köré, hogy leigázza a világot, és mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalra áll. Ezen a ponton talán 10-15 perc telt el a filmből, és nagyon megdöbbentem. És összezavarodtam. És igen, azt hiszem, kicsit be is dühödtem.
Beszéljünk a hős útjáról.
A hős története a kalandra hívással kezdődik, és az erre adott reakció szerint jellemzően két hőstípust különböztetünk meg. Az egyik a „kész” hős, mint Luke Skywalker, Harry Potter vagy Amerika Kapitány: rossz szemmel nézi a világban zajló eseményeket, és úgy érzi, erkölcsi kötelessége beavatkozni (erre adott esetben személyes indítékai is vannak). A másik a vonakodó hős, mint Max Rockatansky vagy Han Solo: őt nem érdeklik a körülötte dúló drámák, tragédiák, konfliktusok, csak annyit akar, hogy hagyják békén (gyakran megtört, kiégett figura és/vagy antihős). A kész hős rögtön, teljes elkötelezettséggel csatlakozik a küzdelemhez, a vonakodó hős akarata ellenére sodródik bele a harcokba, de legkésőbb a cselekmény vége felé ő is meghozza a maga tudatos morális döntését, és a jó oldalra áll.
Tehát Göthe Salmander egy vonakodó hős. De miért is?, merül fel a kérdés teljes joggal. Maxnek meggyilkolták a családját, és lerohadt körülötte az egész világ, könnyű megérteni, miért gubózik be: nincs már érzelmi invesztációja semmiben. Han egy törvényen kívüli zsivány, aki magának kaparja a gesztenyét, semmi kedve felrobbanni holmi elvont eszmékért, mint az úgynevezett szabadság. A lényeg, hogy vonakodásuknak alapos okai vannak. Ellentétben Göthével, aki egy viszonylag hagyományos hősfigura, és akinek múltját nem feketítik traumák és tragédiák. Vagyis egyszerűen nincs értelme, hogy nem áll gondolkodás nélkül a jók mellé, hiszen itt az oldalak nem azt jelentik, hogy konzervatív vagy liberális, ketchup vagy majonéz, iPhone vagy Samsung, hanem azt, hogy van egy nagyhatalmú, velejéig gonosz gyilkos, aki leigázná az egész világot, és kiirtaná a muglikat – és vannak az őt ellenzők. Elég egyszerű a képlet: támogatod a népirtást? NEM? Hát akkor esetleg vedd fel a kesztyűt, a kurva életbe is, és ne hivatkozz arra, hogy öntözgetned kell a sétáló kelkáposztádat meg fésülgetned a tarajos patkánymedvédet! For fucks sake.
Miféle hős az ilyen? Miért kellene, hogy érdekeljen? Hogyan szurkoljak neki? Hogyan érezzek együtt vele? A hőseink fontosak: jóra, felelősségre, bátorságra tanítanak, példát és utat mutatnak, főleg gyerekkorunkban. De nem így. Vagy te el tudod képzelni, hogy Luke a nevelőszülei halála és Leia üzenete után leszarja a Birodalom elleni lázadást? Hogy Amerika Kapitány egy vállvonással elintézi a nácikat, és elvonul fát vágni az erdőbe? Vagy hogy Harry nem akarja megállítani Voldemortot? Mert én nem. De sajnos úgy tűnik, Rowling el tudja képzelni.
Várj, lesz ez még ennél is érthetetlenebb: Dumbledore felkeresi Göthét, hogy bevonja az eseményekbe, és Göthe nagyjából egypercnyi „naaaa, légyszi” után beadja a derekát. Igaz, ez csak egy afféle „mellékküldetés” Credence-szel, az obskurálóval kapcsolatban, aki… hát eléggé meghalt az első rész végén, de azóta jobban lett. Na de mégis, nem arról volt szó, hogy nem áll oldalakra? Hogy nem érdekli, nem az ő harca, és különben is elfoglalt, sétáló paradicsomsaláta, tarajos gyíkkutya meg minden? Továbbá, ha itt mégis kötélnek áll, akkor (egészen enyhe, és igazából totálisan jelentéktelen, nem-is-igazán-spoiler jön, de gondoltam, azért szólok) sokkal később, a film vége felé miért jelenti ki ünnepélyesen, hogy MOST végre választott oldalt – mintha addig nem tette volna? És miért pont akkor? Mi olyat tud Grindelwaldról, amit a cselekmény elején még nem tudott, és ami arra készteti, hogy egykori álláspontjáról elmozdulva szembeszálljon vele? Megmondom én: semmit. Hát mi az úristen folyik itt?! Hogy lehetnek egy karakter, egy hős motivációi, erkölcsi alapjai ennyire szedett-vedettek?
Ugyanez a zagyvaság, átgondolatlanság, kapkodás és ostobaság jellemzi a film egészét. A cselekményvezetés és az akciójelenetek egyaránt kaotikusak, a mellékalakok szinte kivétel nélkül kínos holtsúlyként húzzák le a sztorit, néhányuk pedig nevetségesen odavetett álkonfliktusok és műdrámák következtében hoz súlyos, életeket megrengető, sorsfordító döntéseket. Továbbá fontos dolgokat nem mondanak ki, hogy Rowling mesterkélten nyújtani tudja a köztük lévő konfliktusokat. Ha például azt hiszed, Dumbledore azon megjegyzésére, miszerint nem szállhat szembe Grindelwalddal, Göthe felteszi a teljesen egyértelmű, nyilvánvaló és magától értetődő kérdést, hogy „de hát mégis miért nem?”, akkor súlyos tévedésben vagy – cserébe azzal a tudattal vigasztalódhatsz, hogy valószínűleg értelmesebb sztorit írtál volna, mint Rowling.
Még az elsőre érdekesnek, izgalmasnak tűnő ötletek sem működnek. Remek felvetés például, hogy a jók oldalát intézményileg képviselő mágiaügyi minisztérium maga is meglehetősen ronda és agresszív módszerekkel dolgozó, már-már zsarnoki hatalom, de az erre utaló kósza megjegyzések végül nem futnak ki sehová (talán majd a folytatásokban?). Szintén ígéretes a Grindelwald árnyalására tett kísérlet: a feketemágus el akarja kerülni mindazt a háborút, katasztrófát és pusztítást, amelyet az emberek hoznak majd a világra. Tehát nem csak azért tör hatalomra, mert gonosz és kész, konkrét célja, mi több, igazolható motivációja van. Csakhogy… még mindig ott tartunk, hogy több milliárd embert akar hidegvérrel kiirtani, és egyébként is, a film elején megöl(et) egy kisbabát, akinek a szüleit percekkel korábban mészárolták le a csatlósai. Ilyen kiindulási pontból pedig elég nehéz relativizálni a gonoszságot, és azt mondani, hogy jó, csúnya dolgokat tett a bácsi, de azért meg lehet őt érte… EMBER KUSSOLJÁL MÁR, EGY CSECSEMŐGYILKOSRÓL BESZÉLSZ! (Ez egyébként nyilván azért kellett, hogy demonstrálják, Grindelwald mennyivel sötétebb, gonoszabb és elvetemültebb még Voldemortnál is, mert a folytatások – vagy előzmények, mindegy – nagykönyve megszeghetetlen alapszabályként iktatja a fokozás szükségességét, legyen az bármilyen nevetségesen erőltetett.)
Döbbenetes, sőt egyenesen szürreális ennek a filmnek az alapvető történetmesélési és karakterépítési kudarca. Pont olyan az egész, mint az obskuráló: egy nagy, sötét, kavargó káosz, és te ott állsz valahol benne, és nem látod az elejét, a hosszát, a végét, a centrumát, csak egyre türelmetlenebbül és frusztráltabban várod, hogy vége legyen.
PS1: A bő 130 percnyi fejetlen kapkodás mintha arra utalna, hogy Rowling ezt is egy 700 oldalas regényként képzelte el a fejében, és stúdiónyomásra kellett filmbe zsúfolnia a sztorit, aminek megannyi finomság, árnyalás, mellékszál (és minden értelem) látta kárát. De lehet, hogy tévedek, és Rowling szimplán csak borzalmas forgatókönyvíró.
PS2: Az egyik jelenetben utalnak rá, hogy Dumbledore-nak talán romantikus kapcsolata volt egy másik férfival. A lényeg: „talán”. Nem különösebben érdekel a dolog: csináljanak Dumbledore-ból homoszexuálist, heteroszexuálist, biszexuálist, kviddicsszexuálist vagy amit csak akarnak, de DÖNTSENEK. Ez a gyáva töketlenkedés on- ÉS offscreen (interjúkban, cikkekben utalgatás) nagyon kínos.