Asszonyok elszántsággal és fegyverrel a teljes idegösszeomlás ellen

A nyitány szenzációs: négy bűnöző menekül a rendőrök elől egy gengszterbanda kirablása után – az éjszakai hajsza gumicsikorgását és fegyverdörgését meg-megszakítják az üldözöttek feleségeinek párhuzamosan vágott mindennapi teendői. Nem csak az élethalálharcot vívó férjek meg az ő alvilági ügyködéseikkel tisztában lévő, ám abban részt nem vevő feleségek durva kontrasztja és Steve McQueen precíz, elegáns rendezése ragadja rögtön üstökön a nézőt, hanem az említett kontraszt profetikus jellege is: nyilvánvaló, hogy amit most a férjek átélnek, az hamarosan a feleségek nyakába szakad, közeleg a rabolt pénzekből felépített gondtalan élet brutális végpontja. Az éjszaka rémei már gyülekeznek a konyhaablak alatt. 

A férfiak golyózáporral kísért tűzhalált halnak. A zsákmány velük együtt odavész. A kirabolt gengszterek a bandavezér, Harry Rowlins (Liam Neeson) feleségére ruházzák át a férj felelősségét: egy hónapja van, hogy visszafizesse nekik a lángok martalékává lett kétmillió dollárt. Vagy különben. 

A heist-film tipikusan férfiműfaj, amelyben a nők legfeljebb ékszerekre és nercbundára áhítozó és/vagy temetésen síró szeretők. Az efféle tipizálást persze éppen nagy divat megkérdőjelezni, ám a Nyughatatlan özvegyek sokkal ravaszabb annál, semhogy megelégedjen a Szellemirtók és az Ocean’s 8 „aki eddig férfi volt, az most legyen nő” felütésével – McQueen és Gillian Flynn (Holtodiglan) nem csak külsőleg, hanem alapjaiban is kiforgatja magából a műfaj nemi szerepeit. A nők egyszerre áldozatai gondatlan férjüknek és az általuk kirabolt gengsztereknek, és ha életben akarnak maradni, kénytelenek lemerészkedni a farkastörvények uralta (férfi)alvilág mélyére, ott pedig áldozatból ragadozóvá válni. Legnagyobb fegyverük az, hogy amint Rowlins felesége, Veronica (Viola Davis) megjegyzi, senki sem számít rá, hogy elég tökösek a tervük véghezviteléhez. (Nem mintha ne lett volna példa ilyesmire, ld. F. Gary Gray 1996-os A nagy dobását – McQueen filmje viszont kifinomultabb, kevésbé prédikálós/szájbarágós.) 

A Nyughatatlan özvegyek említett nyitánya a feszült bűnthriller és az emberi dráma tökéletes, gyönyörűen megvalósított egysége – de az Éhség, A szégyentelen és a 12 év rabszolgaság író-rendezőjétől aligha meglepő, hogy ez a szimmetria nem képes végig fennmaradni, ahogy az sem, hogy végül a bűnthriller húzza a rövidebbet. A címszereplők közti dinamika nagyrészt kihasználatlan marad ahhoz képest, hogy Veronica halálos fenyegetéssel veszi rá a többieket az együttműködésre – ez később nemhogy konfliktust nem okoz köztük, de fel sem merül újra, mintha csak félúton mindenki (értsd: mindkét író) megfeledkezett volna róla. Hasonlóképp zavarba ejtő, hogy az amúgy remekül felépített cselekmény kulcsfordulatának mind az előzménye, mind a következménye (így maga a finálé is) elkapkodott, de olyannyira, hogy ha nem lőtték volna el az alapul vett 1983-as brit tévésorozatban is, azt hinném, ezt a szálat utólag forgatták hozzá a filmhez. 

A Nyughatatlan özvegyek akkor működik a legjobban, amikor megtorpan, és belefeledkezik a karakterek dilemmájába, fájdalmába, gyászába, kétségbeesésébe, elszántságába, röviden, az emberi pillanatokba; amikor végigköveti, ahogy a feleségek egytől-egyik felnőnek kezdetben kivitelezhetetlennek tűnő feladatukhoz, és közben nem felejti el fel-felvillantani a kissé abszurd szituációban megbúvó fekete humort sem. Valamint amikor a politikába belefolyó alvilági alakokkal és az alvilágba belefolyó, szegényeken élősködő politikusokkal integrálja a cselekmény főszálát egy nagyobb, színesebb, komplexebb társadalmi (kór)képbe.

Előbbire remek példa Alice (Elizabeth Debicki – Davis mellett neki jut a legnagyobb és leghálásabb szerep) első jelenete, amelyben férje a reggelinél méltatlankodva kéri tőle, hogy rejtse smink mögé a tőle kapott monoklit, mert nem szívesen látja – ez az alig félperces jelenet a házasságon belüli erőszak hétköznapi trivialitásként szinte mellékesen ábrázolt példája, és mint ilyen, dermesztő és félelmetes. Utóbbi filmnyelvileg (is) legemlékezetesebb pillanata az, amikor a politikuscsaládba született Jack Mulligan (Colin Farrell) a fekete sofőrje vezette limuzinjában kel ki saját választókörzete és az apja által rákényszerített karrierje ellen: a kamera kívülről veszi a kocsi szélvédőjét, a háttérben először az utca fehérek lakta bal, majd a feketék lakta jobb oldala bukkan fel. A film társadalmi-politikai háttere cinikus és tragikus: a faji ellentétektől és osztálykülönbségektől tépázott környék választhat egy közönyös, fehér karrierpolitikus és egy alvilágból feltörekvő fekete gengszter között. 

Pozitív változásra nincs kilátás. Legfeljebb máshogy lesz rossz. 

Ha McQueen és Flynn elegánsabban házasítja össze a bűnfilmet, a személyes drámát és a társadalmi mondanivalót (műfaji szempontból például Mulligan szála is szinte a semmibe tűnik tova), most akár egy új klasszikus születését is ünnepelhetnénk. De a Nyughatatlan özvegyek így is figyelemreméltó teljesítmény: nem csak izgalmas, stílusos és profi kivitelezésű, de kiváló szereplőgárdája hathatós segítségével elmond egy s mást a világról, és kreatívan variálja meg a heist-film genderkonvencióit is.  

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!