Vérrel és mocsokkal borított, láthatóan meggyötört, mégis vad és rettenthetetlen vadember válik ki állatiasan előregörnyedve a dzsungel növényzetéből, ajkain átok, tartásában fenyegetés, szemében halál – nem is vadember, inkább bestia, szörnyeteg, istencsapása. Féktelen, állati dühe egy hadvezérre irányul, aki egy védtelen nőt készül erőszakkal magáévá tenni – nem mintha ez utóbbi számítana, a két lábon járó, vicsorgó ín- és izomköteg nem nőt menteni jött, hanem bosszút venni.
Ez a főhős teljes oldalas belépője a Vasárnyak a holdfényben című Conan-képregény nyitójelenetében, és jól emlékszem rá, amikor sok-sok évvel ezelőtt először láttam: az energiájára, a dinamizmusára, a nyerseségére, a kompozíció tökéletességére, arra, hogy ez a kép szinte önmagában is elmesél egy történetet, felvázol egy karaktert – és előrevetíti a jövőt. Elég egy pillantás, hogy tudd, a nőt leteperő harcos paneljei meg vannak számlálva.
Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ezt a történetet egyszer magyarul is olvashatom majd (a ’90-es évek elején, a Hepiend Magazinban jelentek meg számok ebből a 235 részt megért sorozatból (Savage Sword of Conan), de ez pont nem volt köztük), de az utóbbi egy-két évben, a Blacksad, az Incal, a Takarók, a Saga, a Locke & Key és társai megjelenésével/bejelentésével már ott tartunk, hogy végre: bárminek a kiadása elképzelhető a magyar képregénypiacon. A Fumax rá is vetette magát a Conan-legendárium leghíresebb képregény-korszakára, a leginkább Roy Thomas író és John Buscema rajzoló nevével fémjelzett hetvenes évekre.
A Marvel 1974-ben indította el a Savage Sword of Conant, az akkor már négy éve (szintén Thomasszal és Buscemával, valamint Barry Windsor-Smith-szel) futó Conan the Barbarian érettebb, idősebb közönségnek szóló, durvább, fekete-fehér társsorozataként. Mivel a Conan the Barbariannal ellentétben magazinként, nem pedig képregényként jelent meg, nem vonatkoztak rá a Comics Code Authority akkoriban már amúgy is lazuló előírásai, így a kimmériai barbár a legízesebb Robert E. Howard-i hagyományoknak megfelelően, a mainstreamben ritkán látott brutalitással kaszabolhatta rusnya emberi és nem evilági ellenségeit lenge öltözetű nők és aljas tekintetű torokmetszők kétes, szexi és veszélyes társaságában.
A 330 oldalas, kemény fedeles kötet az 1973-ban indult Savage Tales of Conan első öt részének, valamint az említett Savage Sword of Conan szintén első öt részének Conan-történeteit tartalmazza Conan kegyelten kardja címen – a különbség köztük látványos. A Savage Tales még a főhős korábbi kalandjaiból válogat, így a kötet rögtön a történetkronológiailag legkorábbi Howard-novella, A fagyóriás lánya adaptációjával indul. A kora 70-es évek emblematikus Conan-rajzolója, Barry Windsor-Smith egyik kis mesterműve ez: egymást váltják a megigéző és lázálomszerű képek, közben a kopár, havas táj ridegsége állandó kontrasztot képez a csaknem pucér fagyóriás-lány szépségével, e két szélsőség közt pedig zavartan, rémülten, elszántan és fáradhatatlanul (na meg kanosan) botorkál az ifjú kimmériai. Tökéletes nyitány.
A Karmazsin körmök, a legjobbnak tartott Conan-sztorik egyikének adaptációja kicsit hullámzóbb színvonalú, zsúfoltságának köszönhetően kevésbé tudja visszaadni Howard eredetijének sodró lendületét, őrült-kétségbeesett atmoszféráját, az pedig teljességgel érthetetlen, hogy miért ezt a magyar címet kapta a rég megszokott Vörös szögek helyett – főleg, hogy az eredeti cím (Red Nails) egyértelműen nem körmökre, hanem szögekre utal, ahogy az a képregényből is kiderül (és ha már szóba került: a fordítás összességében korrekt, de sajnos akadnak benne esetlenségek). A kötet első feléből még A sötétség lakója emelkedik ki (szintén Windsor-Smith rajzaival), a maradék két történet viszont az egyébként magas átlagszínvonalhoz képest vizuális mélypont: Gil Kane képi világa (A sötét isten éjszakája) túl merev és élettelen, Jim Starliné (A Koponya-folyó titka) pedig túl konvencionális és szuperhősös – a főgonosza egyenesen úgy néz ki, mintha egy Doctor Strange-képregényből lépett volna elő.
A kötet második felénél aztán belép John Buscema, és eljő a Conan-mennyország. Szemben Windsor-Smith délceg, atletikus termetű, „tisztább” arcú ifjoncával, Buscema kimmériaija már egy idősebb, viharvertebb képű, drabális erőszaktömb, egy anatómiai szuperformába öntött élő tömeg, méltóságteljes, masszív, megállíthatatlan és fenyegető, hercegnők illetlen álma, feketeszívű kutyák és gonosz varázslók rémképe. Amikor a Conan-mítosz egyik vízválasztó történetében, a Fekete kolosszusban először válik egy nagy sereg parancsnokává, és társai döbbenten bámulnak a teljes páncélzatában királyi benyomást tevő barbárra, Buscema egy páratlan mester eleganciájával és könnyedségével örökíti meg a nagy pillanatot.
A kötet két nagyágyúja azonban így is az utolsó két sztori: a már említett Vasárnyak a holdfényben az emlékezetes Conan-belépővel és a Szülessen boszorkány! Bár mindkettőt Buscema rajzolta, a kihúzók mások voltak, és a különbség óriási: a Vasárnyak vizualitása sötétebb, markánsabb, izgalmasabb, kidolgozottabb, a rettenetes szigeten vergődő főhőst és lenge öltözetű kísérőjét mintha folyton el akarná nyelni egy nem evilági feketeség. A Szülessen boszorkány! képei tisztábbak és világosabbak, a fináléban előbukkanó gülüszemű szörny pedig kínosan tántorog a nevetségesség határán. Apróbb gyengeségei dacára talán mégis ez prezentálja leghűbben a Conan-mítosz sokszínűségét: van benne eposzi csata, hatalmi ármánykodás, gonosz boszorkány, elárult királynő, pokolbéli szörnyeteg – és persze Conan kinyírhatatlanságának, szívósságának, testi-lelki erejének egyik legemlékezetesebb demonstrációja (kimmériai fogsor vs. keselyűnyak, Arnold is köszöni szépen).
Manapság ezt már (szerencsére) szinte minden hónapban el lehet mondani, de a magyar képregénykiadás egy régi és súlyos adósságát törlesztette ezzel a Conan kegyetlen kardjával: nagyszerű, klasszikus történetek méltó kivitelben. Remélhetőleg lesz folytatása, mert bőven van még ott, ahonnan ez jött.
