Azt már tudjuk, hogy Andy Serkis kivételes színész, sőt a Lélegzetvétel óta azt is, hogy több van benne. mint latexruhás majom-imitátor; érzékeny és odafigyelő rendező, akinek nem feltétlenül van szüksége a legmodernebb mozgás-rögzítő berendezésekre a jó történetmeséléshez. A Maugli persze kis híján arra a sorsra jutott hogy A dzsungel könyvével kelljen szemtől szemben megmérkőznie, ami - valljuk be őszintén, ismerve a Disney stúdió rendelkezésére álló anyagi és egyéb javakat -meglehetősen egyoldalú küzdelem lett volna.
Annál is inkább, mert a Maugli kimondottan Kipling eredetijéhez nyúl vissza, vagyis ez a dzsungel nem csak móka meg játék. Ami talán kevésbé teszi családbaráttá A dzsugel könyvével szemben, viszont mindenképpen több igazságot szolgáltat a könyvnek, ahol a túlélés bizony valódi áldozatokkal jár. Látnivaló így is akad bőven, ha hozzátesszük, hogy sokkal több a valódi növény ebben a változatban, mint a Disney-félében. Az első kockák pedig azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a Framestore szerverei bizony higanyt izzadhattak, amíg lerenderelték Balu csálé szájának minden egyes molekuláját. Azonban az arcok – főleg a beleélhetőség meg a színészek mimikájának megjelenítése kedvéért – erőteljesen humanizáltak, ami rosszabb pillanataiban azt a bizonyos Basement Jaxx klipet juttathatja eszünkbe.
Apropó majmok: a rendező személye miatt nem csoda, hogy ők bizony nem aranyos kis csíntevők lesznek ebben az adaptációban, és még akár a legutóbbi Majmok bolygója szereplőivel összehasonlítva is életszerűbbek, mint eddig bármi, amit a műfajban láthattunk. Akivel viszont a leginkább elbánt az élet – meg a grafikusok –, az Sirkán: mandulavágású szeme inkább egy kínai plüsstigrist juttatnak eszünkbe, egészen addig, amíg fel nem fedezzük hogy eredeti nyelven Benedict Cumberbatch adja a hangját, így aztán egyáltalán nem csoda, ha furcsának látjuk a pofáját. Mármint a tigrisnek.
De mindez sokkal szembeötlőbb lenne, ha nem Rohan Chand játszaná Mauglit, aki képes elhitetni velünk, hogy valóban egy térben vagyunk vele és tucatnyi más állattal. Méghozzá olyan állatokkal, akik a Disney-világgal ellentétben pontosan egy hajszálra vannak bárminemű civilizáltságon innen, ez főleg a végső próbánál szembeötlő Bagira arcán. Az addigi bölcs báty vérszomjas ragadozó lesz, aki csak az utolsó pillanatban eszmél fel, mégis mit is csinál fogadott öccsével.
És ezekben a pillanatokban érik be a dizájnelképzelés, amely először erőszakosan elfogadtatja velünk, hogy ezek az állatok márpedig intelligens lények, hogy aztán a későbbiekben megdöbbentsen az állatiasságukkal. Az emberek, de leginkább a Matthew Rhys által alakított vadász viszont tettein keresztül fog a nézői elvárásokkal játszani – övé a hálátlanabb feladat ebben a történetben, de bizonyos történelmi okokból kifolyólag ezt senki sem fogja bánni.
A legnagyobb kérdés persze az, hogy ebben a szigorúan korhatárorientált és utolsó négyzetmiliméterig marketingkutatott filmpiacon vajon hogyan talál magának nézőket a film: mert ugyan képileg mindenképpen moziba való alkotás, de a komolyabb-súlyosabb hangvétel miatt nehezen elképzelhető, hogy szülők tömegei vigyék el gyerekeiket a Mauglira, ami pont azt a fajta játékos bohóságot nem szállítja, amire a Disney ‘67-es rajzfilmjéből emlékeznek.
Így aztán a Netflix lesz az otthona, talán egy limitált mozis forgalmazással, ami egyrészt mindenképpen megnyugtató lehet a Warner számára anyagi értelemben, másrészt viszont felmerül a kérdés: ha egy történet nagyobb kihívást támaszt a néző elé, mint a vattacukorral bélelt Disney-világ, mostantól nem is lehet megmutatni gyerekeknek, csak otthon a négy fal között? Remélem, nem. De egyelőre nagyon is így látszik.