“Szégyen, hogy Robin Hod,-ról vagy Tell Vilmosról az angolok, Svájciak filmet, filmsorozatot készítettek mertbüszkék rá, na és azonkív ül kivaóló filmek , és nagy kassza siker is volt.” írja a meg nem nevezett szerző egy népszerű, petíciókat kezelő oldalon a virtuális aláírása mellett, és erős a gyanúm, hogy nem feltétlenül arra a Robin Hoodra gondolt, amelyhez a magyar filmgyártásnak az elmúlt húsz évben
a legtöbb köze volt. Pedig büszke lehetne rá, hiszen a film rengeteg kivételes tehetségű szakembernek biztosított munkát, a stáblista hiánytalanul meg is emlékezik róluk.
A produkciót pedig nem csak azért érezhetjük magunkénak, mert a döntő része az etyeki Korda stúdió műtermeiben készült, hanem azért is, mert adófizetőként anyagilag is jelentősen hozzájárultunk a megszületéséhez, legalább 25%-ban. Úgyhogy mondhatjuk azt is, hogy Kodolák úr (nem az igazi neve) bizony nyitott kapukat dönget, abban a tekintetben mindenképpen, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap igenis támogat nagy költségvetésű történelmi filmeket.
Oké, hazudok, mert a Robin Hood az első másodperctől fogva biztosítja a nézőit arról, hogy itt hiába várják a XII. századi Közép-Anglia hiteles és pontos mását, és inkább a lehető legtávolabb szeretne kerülni Ridley Scott Robin Hoodjának morózusságától, ami valljuk be, nem ördögtől való gondolat. Azonban a végeredményt látva sajnos nem tudok nem arra gondolni, hogy a magam részéről talán nem Ben Chandler forgatókönyvíróval és Otto Bathurst rendezővel próbálnék összehozni egy kosztümös-nyilazós ponyvasztorit.
Pedig papíron nem is lenne ez hülyeség: ugyan technikailag ez a rendező nagyjátékfilmes bemutatkozása, de magunkat vezetnénk félre, ha ebből indulnánk ki, hiszen erős tévérendezői rezümével rendelkezik – köztük az egyik talán legismertebb Black Mirror epizóddal, tudják, amelyikben a miniszterelnök meg a disznó… azonban rögtön az első tíz perc elég pontosan összefoglalja, mire is számíthatunk a bő kétórás játékidőben: zsírkréta-pontossággal felrajzolt kortárs politikai párhuzamokra, a modern digitális kamerák által lehetővé tett lassításokra, valamint egy olyan szerelmi szálra, amelyhez képest a “Szia Kata vagyok, nincs egy Pepsid?” maga a harminc másodpercbe zárt Trisztán és Izolda.
Otto Bathurstnek nem kell bizonygatnia, hogy szereti és érti is Paul Verhoeven munkásságát, a reprodukálása azonban már nehezére esik: hiába néznek ki és működnek úgy a nyílpuskák, mint a modern gépkarabélyok, hiába van tele a film az Assassin’s Creedből ellesett ugrásokkal, a Nolan Batmanjéből csent kettős identitással vagy éppen újrafelhasznált és gőzpunkosított Vasudvarddal, ettől még nem kevésbé szájbarágós a korunkkal való párhuzamok állandó felemlegetése Abu Graibtól a magas szintű politikai korrupción át a titkos iratok nyilvánosságra hozataláig – ki gondolta volna hogy Eve Hewson Marianja lesz Nottinhgam Julian Assange-ja?
Vannak látványos akciószekvenciák, igen, kiváló lovasmunka – Juhász László és kollégái kitettek magukért –, izgalmas betörések és látványos nyilazások, meg egy kiképzés-montázs, amely nem forradalmasítja a filmművészetet, de legalább érdekes.
Ami valamelyest megmenti a Robin Hoodot a totális érdektelenségtől, az a szereplőgárda: Ben Mendelsohn igyekszik túljátszani mindent és mindenkit – meglehetősen sikeresen, még ha Alan Rickman teljesítményéhez nem is ér fel –, Tim Minchin nem csak barát de narrátor is, és amikor az Érsek belép, a nézőtér egy emberként üvölt fel: “Te ölted meg Mozartot!”, Taron Egerton pedig elég jó színész ahhoz, hogy egy gyengén megírt karaktert is képes legyen megtölteni tartalommal.
“Tiltsák le ezt a férc művet es vegyek vissza a penzt. Kásler miniszter úr hasson oda.” írná Kodolák úr a Robin Hoodról is, és még az is lehet, hogy van valami igazsága ebben. Noha nem lenne hiányérzetünk nélküle, mindenesetre van benne húsz percnyi bűntelen élvezet, amely jól fog jönni, amíg megvárjuk a mosógép centrifugálásának végét.