Tizenhat év alatt ez a hetedik Pókember-mozifilm (és nemsokára jön a nyolcadik)... Szóval nyilván senki sem gondolta, hogy majd pont ez fog bármi újat mutatni, pont ez lesz olyan vagány, vicces, szórakoztató és stílusos, mint korábban még egyik sem, mi több, olyan friss és energikus lesz, hogy az ember szinte úgy érzi, sosem látott még Pókember-filmet.
Pedig ez a helyzet.
Ennek egyik oka az animáció. Az Irány a Pókverzum! úgy néz ki, mint egy életre kelt modern képregény (vagy „élő festmény”, ahogy több kritikus fogalmazott): vad, merész és élénk, vibráló színekkel operáló képek, a látványvilágba bedolgozott szöveges és vizuális hangeffektek, csupa dinamika és stílus – a kortárs popesztétika csúcsa. Az alkotók a kész 3D-s animációra rajzoltak rá egy extra 2D-s réteget, ezért néz ki az egész ilyen eszméletlen vagányul, képregényesen és eredetien: ráadásul néha úgy éreztem, mintha Sara Pichelli (a főhős, Miles Morales alkotója) rajzai elevenedtek volna meg a vásznon az Ultimate Comics Spider-Man lapjairól.
A másik oka a Pókember-mítosz sokszínűségének ábrázolása. A forgatókönyv nem elégszik meg az eredeti Pókember, Peter Paker halálának és az őt követő új Pókember, Miles Morales utódlásának már eleve érdekes, izgalmas és sok-sok konfliktust, témát felvető koncepciójával. A Vezér machinációinak hála ugyanis meghasad a multiverzum, és párhuzamos dimenziók Pókemberei pottyannak Miles világába – egy kissé korosabb, pocakos, megfásult Peter Parker, a noir-Pókember, a Gwen Stacy-féle Pókember, a robotjával nyomuló japán Peni Parker és a khm, Póksonka, avagy pókmalac (nem, nem az). Ez a frappáns kulimász az eredeti karakter vásznon még sosem látott aspektusait fésüli össze a középkorú sikertelenség kiábrándító realitásától a nyílegyenes paródiáig, ami természetesen sok frenetikus szituációra, poénra vagy akár drámai momentumra ad lehetőséget. Él is vele a film.
A harmadik ok az, hogy az Irány a Pókverzum!-nak sikerült a lehetetlen: feldobta, megbolondította, továbbfejlesztette a szuperhős-eredettörténet mára dögunalmas toposzát. Miles egyrészt hasonló utat jár be, mint annak idején Peter, finomságaiban, részleteiben mégis teljesen mást, és ami még fontosabb: a film annyi egyéb szállal, karakterrel, konfliktussal, menőséggel zsonglőrködik – DE mindet szépen, patentosan beleépíti Miles hőssé válásának folyamatába –, hogy a néző teljesen el is feledkezik róla, hogy a zsongó felszín alatt bizony megint az eredettörténet klasszikus lépései zajlanak. Újnak érződik még az is, ami már kopottas. (Külön öröm, hogy a Lord-Miller páros nem követi el ugyanazt a hibát, amit négy éve az egyébként szintén szórakoztató LEGO-kalanddal, ami már túl pörgős akart lenni, hogy aztán a végére elsziruposodjon.)
A negyedik ok – mert még mindig van – a zene. Daniel Pemberton (az egyik legizgalmasabb újgenerációs komponista Az U.N.C.L.E. embere óta) lendületes score-jába éppúgy beleremeg a nézőtér, mint a remek ízléssel összeválogatott (illetve egyenesen az e filmhez írt) hip-hop dalokba. Fiatalos, dögös és sziporkázó, mint maga a film.
Megérte kivárni, hogy a Sony sok-sokévnyi töketlenkedés után végre összeszedje magát. Az Irány a Pókverzum! nem csupán a szuperhősfilmekbe lehel friss életet, de az animáció médiumában lévő stilisztikai lehetőségeket is tágítja kicsit. A nyáron érkező új élőszereplős Pókembernek rohadtul fel van adva a lecke.