Hollywood összeházasította az Indiana Jonest meg az Avatart, és csinált belőle egy szuperhősfilmet

Ironikus, hogy bár a 200 milliós, megalomán gigafilmek korát éljük, ezek védjegyei, a méregdrága hatáskeltő eszközök mégis egyre kevésbé tudnak földhöz vágni minket. Illetve nem is annyira ironikus, mint inkább logikus: ha minden héten romba dől a vásznon egy metropolis az óriásszörnyek toporzékolása, a szuperhősök csatája, az elemek tombolása vagy az idegenek inváziója (esetleg ezek kombinációi) miatt, akkor egy idő után már a legprofibban, legrészletesebben renderelt pusztítás is elveszíti kivételes attrakciójellegét, megszűnik nagy mozieseménynek lenni (dübörögjön hozzá bármilyen brutál marketinggépezet), és belesimul az átlagba. A tátott száj egyre gyakrabban szól az ásításról, mint az elámulásról. Ilyenkor kéne felébredniük a stúdiófejeseknek, és visszaadniuk némi hatalmat a kreatívok kezébe, akiket az arrogáns és agresszív marketinges generáció évtizedekkel ezelőtt a kispadra ültetett. Értsd: ha a látványt már nincs hová fokozni, próbáljunk kicsit erősíteni történetmesélési fronton. 

BRUHAHAHAHA – harsogott végig a röhögés a DC/Warner stúdiójának tárgyalótermében, majd a javaslatot tevő szerencsétlent az ismert mém mintájára kihajították az ablakon. Ebben eddig nincs semmi meglepő. Csakhogy aztán... 

Lapot húztak a húszra. Megtehették. Volt egy cinkelt kártya a paklijukban, az állt rajta: őrületes vízalatti eposz. 

Az Aquamanről elmondható az, ami az utóbbi években egyre kevesebb és kevesebb látványfilmről, jelesül, hogy tényleg olyan és akkora látványossággal szolgál, amilyenhez és amekkorához foghatót még nem pipáltál. Nem csak arról van itt szó, hogy az LSD-színekben pompázó tengerfenéki metropolisok, a legsötétebb mélységből feltörő horrorisztikus szörnycsordák, a futurisztikus harci minitengeralattjárók, a lézerütegekkel felszerelt cápahadak, a páncélozott csikóhalakon lovagló katonák, a hadseregpusztító óriásrákok, a gigamega lovecrafti leviatánok már önmagukban is fantasztikusan festenek. Hanem arról is, hogy a vízalatti jelenetek természetükből fakadóan egészen új stílust, dinamikát és hangulatot kölcsönöznek az említett látványelemeknek (gondolj a végtelen víztömeg fényeire, hangjaira, fizikájára, grandiózusságára – ezeket a film mind tökéletesen használja), akár akciókról, akár világépítő szekvenciákról van szó. És akad bőven mindkettőből. Atlantisz és a többi királyság vizualitása egészen elképesztő, utoljára talán az Avatar szállított valami ehhez foghatóan monumentális, kidolgozott és konzekvens világot. A nagy fináléba pedig beleremegnek a vásznak, a hangszórók, a falak, a nézők. 

Nem is tudom, mi a jobb, ha szándékos ingermegvonással, csendszobában ülve készülsz fel az audiovizuális robbanássorozatra, vagy ha vad hangorkánnal kísért tarka fény- és lézershow-val edzed meg érzékeidet az ostromra. Nyilván lesz, akiknek ez már túl sok, túl gyors, túl élénk, túl harsány, és frusztráltan dörzsöli majd a halántékát. A többiek viszont ki fognak esni a székből. 

Na de… a látvány ugye még mindig csak látvány, még akkor is, ha ilyen újszerű. Pár év múlva ugyanis már nem lesz az, és akkor mi marad a filmből? (Elvégre a Függetlenség napjától is becsináltam anno – jó, ebbe zsenge korom is közrejátszott –, ma meg már képtelen vagyok akár öt percet is végignézni belőle.) Nos, a kaland. A DC végre félretette a karót nyelt, kínosan erőltetett, komolyan vehetetlen drámaiságot, és inkább keblére ölelte az Indiana Jones receptjének néhány hozzávalóját: alkalmanként kicsit bumfordi, de kemény öklű és jó szívű hős (Jason Momoa erre a szerepre született), oldalán egy dögös, harcias nővel (állandó incselkedés-flörtölgetés), egy legendás, nagyhatalmú relikvia nyomában, amelyre a globális háború dobját verő gonoszoknak is fáj a foguk. 

Úgyhogy amikor épp nem egy vízalatti jeleneten tátjuk a szánkat, nem (sokkal) kevésbé lenyűgöző és izgalmas kincskereső utat járunk be a Szahara homokdűnéitől Szicília festői tengerparti falucskájáig – miközben Atlantisz királya, Orm egyik tengeri birodalomból viszi seregét a másikba, hogy mindenkit rávegyen (szép szóval vagy nyers erővel) a felszín leigázására. Adott a feszültség, a kalandmámor, az egzotikum, a cselekmény pedig kellően áramvonalas és fókuszált (jó értelemben egyszerű) ahhoz, hogy sose érezzük túlzsúfoltnak, zavarosnak (bár Black Manta még így is kicsit felesleges). Persze tökéletesnek sem fogjuk érezni, bőőőőven nem, de a film olyan sebességgel, olyan vizualitással és olyan bájjal robog előre, hogy mire eszünkbe jutna szóvá tenni a karakterábrázolási sutaságokat és történetvezetési esetlenségeket, már megint tátott szájjal bámulunk valamit. 

Más kérdés, hogy ezúttal is jó pár jelenetet dominálnak a DC/Warner útkeresési bizonytalanságai, hangvételkételyei. A rajongók „túl sötétek ezek a szuperhősök” sirámai miatt a stúdió az utóbbi időben kétségbeesetten lökdösi a filmjeit a konkurencia optimistább világszemlélete és humora felé (pedig sosem a komor atmoszférával volt baj, hanem a mögötte lévő forgatókönyvírói nihillel), és ennek erőltetettsége sokszor gyötrelmesen nyilvánvaló – pl. amikor hősünk elsüt egy hugyozós poént. 

De már csak azért is óriási sikert kívánok az Aquamannek, mert akkor James Wan remélhetőleg végleg maga mögött hagyja a horrort (elég kárt okozott már a műfajnak először a Fűrész-, majd pedig a Démonok között-franchise-zal) – iparos szakértelme láthatóan úgyis sokkal jobban passzol a blockbusterek világába. Lehet, hogy nem sok kifinomultság és legfeljebb ugyanannyi egyedi látásmód szorult belé, de ez nem akkora tragédia egy 200 milliós megalátványosságnál (ellentétben egy horrorral), és tény, hogy még a párszereplős (nem víz alatti) szicíliai csörtét is emlékezetesre faragta. 

Az Aquaman a szuperhősfilmek Indiana Jones-stílusú, Avatar-látványvilágú vizuális orgiája. Azt éppenséggel nem lehet mondani, hogy akár egy fikarcnyival is okosabb, merészebb vagy egységesebb hangvételű lenne, mint James Cameron nagyszabású, de együgyű eposza, viszont ennek hőse krakenen lovagolva megy neki lézerüteges cápahadseregeknek. Kérdés?  

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!