Nagyjából annyi kedvem volt mínusz 10 fokban elindulni az Űrdongó sajtóvetítésére, mint újranézni az összes eddigi Transformers-filmet – elvégre ha van franchise, amiért tényleg nem adtam volna egy lyukas, rozsdás, szikkadt lóürülékbe szorult garast sem, akkor az ez. De erőt vettem magamon, mert a külföldi kritikusok szinte áradoznak a filmről, és eleve, már az előzetesekből is látszott, hogy ez most végre valami más lesz. Sőt, már abból is lehetett sejteni, még mielőtt akár egyetlen képkockát láttunk volna belőle, hogy nem Michael Bay rendezi, hanem az utóbbi évek egyik legelbűvölőbb animációs kalandja, a Kubo és a varázshúrok direktora, Travis Knight.
Miután a legutóbbi TF, Az utolsó lovag látványosan leszerepelt az előzményeihez képeset, a stúdió is érezhette, hogy Bay megalomán, papucsállatka-intelligenciájú, buldózer-kifinomultságú, székrekedés-könnyedségű, szexista agyérgörcs-sorozata a végét járja, és valamit tenni kell. Úgyhogy visszalőtték a franchise-t a 80-as évekbe, ami nemcsak az utóbbi idők nyilvánvaló nosztalgiahullámának meglovagolása miatt kézenfekvő, hanem azért is, mert egész véletlenül a Transformers játékfigurás-képregényes-rajzfilmsorozatos hőskora is pontosan erre az időszakra tehető. Ehhez méltón visszasimogatták az óriásrobotok designját Bay túlglancolt majomkodásából (ez egyike azon eseteknek, amikor a realizmusra törekvés – millió csavar, alkatrész és illeszték hivalkodó káosza – csak elbassza a potenciális élményt) a régi, oldschool szögletességbe, valamint megnyerték a főszerepre az elképesztően tehetséges és karizmatikus Hailee Steinfeldet, végül pedig újranézték a 80-as évekbeli Amblin-filmeket meg az Iron Giantet (kaland & barátság!), aztán hadd szóljon!
És szól is: az Űrdongó az a kedves kis kalandfilm, ami némi túlzással harminc éve, egy ártatlanabb, kevésbé elszállt blockbuster-korszakban is készülhetett volna. Szorult belé némi szív és kreativitás, zenéstől-életérzésestül csöpögnek belőle „azok a nyolcvanas évek”, női főszereplője szerethető hús-vér figura, nem csupán egy szűk farmerbe csomagolt, alsó kameraállásból mutatott segg, Optimus pedig végre tényleg egy vagány űrkatona, nem egy önparódiába forduló Ben bácsi, aki szerencsesüti-szövegeket pufogtat az emberiségről a naplemente ellenfényében.
És ha annak idején ez lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik főattrakciója, akkor most valószínűleg nagy gyerekkori kedvencemként tekintenék rá, sőt, még akkor is elégedetten csettintettem volna, ha 2007-ben ezzel mutatkozik be a Transfromers mozisorozat Bay agysejt- és ízlésostromló blitzkriegje helyett. Ugyanakkor történetmesélési, karakterábrázolási, valamint érzelmi kiszámíthatósága, esetlensége és egyszerűsége semmiképpen nem hitelesíti többre az Űrdongót az erős középszernél, a „kellemes limonádé” kategóriánál, főleg, hogy jelenetek egész sorát emeli át (a vicces házban bujdosástól a drámai „bántották a kis barátomat, ezért vörös üzemmódba kapcsolok, és lezúzok mindent” ámokfutásig) az Iron Giantből.
Ha az Űrdongó legalább egy-két helyen kicsit bátrabb, frappánsabb, ízesebb, ne adj isten és anyám borogass, egyedibb lenne, nem érezném úgy, hogy ami a hasonszőrű produkcióknál egykor szívből jött, az itt már gondos stúdióalgoritmusok, forgatókönyvírói segédprogramok és végtelenségig ismételgetett tesztvetítések optimalizált laboratóriumi terméke. A családi drámázások, a tinédzser esetlenségek, az óriásrobot akciók és a cuki komédiázások matematikai egyenlete. A nagyi sütijének nagyipari reprodukciója.
Ha cinikus lennék, azt mondanám, a film körüli lelkendezés nem annyira annak szól, hogy az Űrdongó ténylegesen jó, mint inkább annak, hogy az előző öt színvonaltalanság után végre készült egy Transformers, ami legalább nézhető és nagyjából szórakoztató…