Kevin olcsón megúszta. Most komolyan: két nyomorult, kétbalkezes, seggostoba senkiházi ellen kellett megvédenie az otthonát, akik valószínűleg az ő csapdái és trükkjei nélkül is megbotlanak egy küszöbben, és összevissza törik magukat. Thomas már nem ilyen szerencsés: igaz, ő nem is egy hétköznapi tízéves, hanem egy gyerekzseni, aki a karjára szerelt saját készítésű kijelzőn tartja szemmel a bekamerázott házban ólálkodó betolakodót, cserébe viszont az a betolakodó egy télapónak öltözött gyilkos, pedofil, zakkant pszichopata. Thomasnak vele szemben kell megvédenie magát és tehetetlen nagyapját.
Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha a Reszkessetek betörők! végtelenül pofátlan koppintása lenne, de nem az: a francia Game Over (36.15 code Père Noël, 1989, angolul ismert még Deadly Games címen is) ugyanis bő másfél évet vert rá Chris Colombus karácsonyi vígjátékára, szóval ha koppintásról van szó, akkor annak pont fordított az iránya. Így gondolhatta ezt a Game Over író-rendezője, René Manzor is, amikor beperelte a Foxot a finoman szólva is gyanús hasonlóságok miatt (John Hughes viszont váltig állította, hogy a Reszkessetek betörők! ötlete a sajátja, és soha nem is látta a francia „eredetit”).
A legnagyobb különbség a Reszkessetek betörők! és a Game Over között, hogy utóbbi, bár nem nélkülözi a humort és a könnyedséget, nem komédia: a hihetőség szempontjából némileg problematikus felvetés ellenére (tízéves kölyök az öldöklő őrült ellen) derekasan igyekszik komolyan vetetni magát feszült, klaszutrofobikusan egyhelyszínes, horrorba hajló thrillerként, és még a legvégén sem maszatolja el az események traumatikus hatását - ami azt illeti, már a karakter közegének felvezetése sem tipikusan hollywoodi. A Reszkessetek betörők!-ben ártalmatlan viccet csinálnak abból, hogy Kevint otthon felejti a család ("Kellemes karácsonyt, a Gyermekvédelemtől jöttünk!"), itt viszont Thomas eleve apa nélkül nő fel, szerető, de karrierista anyja pedig karácsony este is elszántan tolja vállalkozásának szekerét, ahelyett, hogy otthon melegedne fiával a kandalló tüze mellett. Az akciófilm-rajongó Thomas így azzal tölti az idejét, hogy játékfegyverekkel rogyásig pakolva, schwarzeneggeres arcfestéssel kommandózik a házban.
A Game Over a suspension of disbelief megsegítése érdekében figyelemre méltó erőfeszítéseket tesz a szemben álló felek erőviszonyainak kreatív kiegyenlítésére. A zseni Thomasnak (ellentétben Kevinnel) nem sikerül mindig minden, hiába eszkábál össze briliáns csapdákat (pontosabban: gyerekfejjel briliánsnak tűnő csapdákat), a pszichopata sikertelen gyerekfogó akciói pedig nem forgatókönyvírói esetlenségre, hanem a karakter tudatosan felvezetett háborodottságára vezethetők vissza (Patrick Floersheim egyébként egészen hátborzongató néha, ahogy üdvözült mosollyal az arcán közelít a halálra várt kölyök felé). Sőt, a film legnagyobb poénja az, amikor a télapójelmezes kattant végre a keze közé kaparintja a főhőst, és… (de nyilván nem árulom el, mi történik).
Bár a feszültségteremtést valószínűleg sosem a Game Overrel példálózva fogják tanítani a filmes egyetemeken, Manzor többnyire ügyesen kufárkodik egyébként nem túlzottan széles műfaji repertoárjával – a kamera dőlésszögével, a lassításokkal, az ütemes zenével, a jellegzetesen 80-as évekbeli megvilágításokkal. Még az is bájos, amikor a hóeséses tetőre menekülő Thomastól távolodni kezd a kamera, és a kép egy áttűnéses vágással vált a valós helyszínről a kastélyszerű ház makettjére. Az már kevésbé bájos, amikor Thomas a fél pincét rágyújtja a behatolóra, aztán közvetlenül a lángok fellobbanása után minden átmenet nélkül már egy másik jelenetben találjuk magunkat. Mintha a Die Hardban rögtön elvágnák a tetőjelenetet, amint McClane-re tüzelni kezd a helikopter, a következő pillanatban meg már a végső leszámolást látnánk Gruberrel.
Akadékoskodhatnék még például azon, hogy ha már bevállalták a gyerek vs. pszichopata thrillerkoncepció komolyságát, lehettek volna kicsit bátrabbak az erőszakábrázolás terén, ugyanis minden gyilkosság képen kívül történik – leszámítva Thomas kutyájának premier plánban mutatott ledöfését (ami viszont pont a film visszafogottsága miatt meglehetősen sokkoló). De mi értelme lenne apróságokba belekötni, amikor itt van egy közel harmincéves, és bár mesterműnek aligha mondható, mégis méltatlanul elfeledett, jópofa, szórakoztató karácsonyi horror/thriller – némi túlzással az egész családnak.