Már a legelső képkockán habzó szájú pitbull acsarkodik vastag láncra verve egy fémkádban. Csak a miheztartás végett, ebben a történetben így fest egy kutyakozmetika szalon. Marcello, a címszereplő, aki béna köpenyében a testnevelésből felmentettek sztereotípiájának prototípusa, bókokkal halmozza el a csutakolásra váró vadállatot, mígnem az olyan jámbor lesz, hogy elégedett pofája akár egy Pap Rita - Bodnár Attila lemez borítóján is megállná a helyét.
A Dogman nyitánya pontosan összefoglalja a cselekményt hajtó dinamikát. Egy olyan kőkorszaki szinten működő világban, ahol egyedül az erő jelent megoldást (minden más esetben pedig még több erő használata indokolt), ott a tápláléklánc alján vegetálók az erősek szimpátiájának megszerzése és fenntartása árán maradhatnak életben. Ehhez persze szükségük van a burleszk karakterek kiapadhatatlan derűjére, csakhogy a ropi alkatú Marcello kényszerű viszonya a harci kutya emberi megfelelőjével nélkülözi a komikumot.
Marcello élete (mivel jövedelemkiegészítés gyanánt némi kokóval is bizniszel) menthetetlenül összeforr Simone, az egész környéket terrorizáló cokehead permanens ámokfutásával. Eleinte még nem egyértelmű, hogy kizárólag kényszerűségből asszisztál-e a piti bűnözőnek, vagy saját egóját is próbálja hizlalni a helyi alfahím társaságában, ahogy azt sem könnyű eldönteni, hogy a tisztesség, a félelem vagy a becsvágy motiválja leginkább, amikor elviszi a balhét helyette. (A fordulópontot jelentő egyéves börtönbüntetést egyetlen vágással ugorja át a forgatókönyv, amivel részben megóvja a főszereplő méltóságát, másrészt nyugtalanító űrt hagy maga után.) Az viszont nyilvánvaló, hogy Marcello csakis vesztese lehet egy Simone-nal folytatott dominanciaharcnak. Bár elég eltökélt, hogy akár mindent kockára tegyen egy öleb megmentése érdekében, önmagáért képtelen kiállni, még saját kutyájával szemben is alulmarad.
A Dogman világa az emberi vadon. Itt csak ragadozók és áldozatok élnek. Aki szereti a Gomorra című sorozatot, az egész biztosan otthonosan érzi magát ebben a környezetben (a filmet egyébként a Saviano dokuregényét elsőként feldolgozó Matteo Garrone jegyzi.) A helyszínek alapján a történet Nápoly külvárosában játszódhat, mely olyan viharvert, mint egy utcai prosti vaginája több évtizednyi aktív strichelés után. Flórája nincs, faunája bizonytalan eredetű baktériumtenyészet. Itt minden arc súlyos, minden sors rögös, minden vélemény sommás. Sehol egy nő, sehol egy gyerek. Őket épeszű ember megpróbálja innen távol tartani. Marcello kívülállósága is elsősorban ebben rejlik: neki még van vesztenivalója. Míg mások a területüket, üzletüket, önbecsülésüket féltik, addig az ő céljai távolabb mutatnak. Vakvágányra csúszott életét (mint férj nyilvánvalóan megbukott), ideális apaként próbálja kompenzálni. Egyetlen motivációja, hogy (akár törvénytelen eszközökkel is) megteremtse a közös nyaralások anyagi hátterét, és gyermekét minél távolabb tartsa a hétköznapok realitásától. A film teljes játékideje alatt Marcello kislányával töltött pillanatainak víz alatti felvételei engednek némi levegőhöz jutni.
A Dogmanben uralkodó kilátástalanság az olasz neorealizmus filmjeinek hangulatával határos. De amíg azokban a kataklizma utáni állapot pillanatnyisága a kulcs, a „csak akkor, csak ott” elkapható képsorok megismételhetetlensége, addig Garrone filmjében a pusztulás visszafordíthatatlan, és az operatőri munka kifogástalanul teremti meg ennek atmoszféráját. A hideg, pasztell árnyalatú városképek tökéletes kompozíciói egyfajta halálra ítélt geometriának.
De a filmet végső soron a színészi munka teszi igazán emlékezetessé. A Simone-t alakító Edoardo Pesce hátborzongatóan jól hozza a bántalmazó karakterét. Bár lehetetlen együtt érezni vele, mégis minden egyes mozzanata közvetíti a saját korlátai közé zárt ember drámáját. Totálisan beszűkült kommunikációs képességei mellett csak a testbeszédre hagyatkozhat, hogy valamelyest oldja mélységes magányát. Viselkedése ötvözi az állati ösztönöket és a kisgyermek sutaságát. Félelmet kelt a durva arcvonások üressége, de közben látni engedi azoknak a gyermekkori kudarcoknak a sorát, melyek eljuttatták (megrekesztették?) erre a szintre. Ha akarna, sem tudna már szeretni, hisz egyetlen félmosolya is nyolc napon túl gyógyul, ölelése pedig halálos. Úgy védekezik az ellenséges világgal szemben, hogy bicepszé redukálja a szürkeállományát, a gondolkodó izom pedig a gonoszság egyik manifesztációja. Azaz zsákutca.
Marcello Fonte feladata az azonos keresztnevű főhős szerepében ugyancsak kihívásokkal teli. Bár a karakterét alapjaiban meghatározza a túlélés zálogát jelentő kiapadhatatlan szóáradat, megformálását mégis inkább a behódoló gesztusokra építi. Minden mozdulatában ott van a Taigetosz pereméről foggal-körömmel visszakapaszkodott gyermek reménytelen küzdelme a túlélésért. Ő az, aki idült mosollyal a képén végigrohangálja az egész mérkőzést, de soha még csak esélye sincs egy passzra. Minden mosolyt ébresztő megmozdulása mögött sorozatos csalódások keserűsége gyűlik, ami egy végzetes pillanatban emberfeletti erőt kölcsönöz neki. Különösképp lenyűgöző az az elképesztő fizikai igénybevétel, amit Fonte a záró jelenetben produkál.
A Dogman rendkívül erős, határozott, mégis érzékeny film. Az ember egyik alapvető szociálpszichológiai igényét, a valahová tartozás kényszerét helyezi a fókuszába. A társas lét ugyan nem humánspecifikum, de az emberi létezés egyik alappillére. Garrone megtörtént eseményeken alapuló filmje azzal a dilemmával szembesít, hogy amennyiben az egyén számára a közösség csak falkában vagy egy póráz végén érhető el, úgy fel kell készülnünk az emberi faj domesztikált körülmények közötti elállatiasodására.