Satan’s Slaves - Család a maga teremtette Gonosz torkában

Rini, a család legidősebb, huszonéves gyermeke az éjszaka közepén riad fel halálos beteg, ágyhoz kötött anyjának hívó csengőszójára. Kimerülten mássza meg a lépcsőt a fenti szobába, ahol a nőt az ablak előtt állva találja. Örülnie kellene, hogy az anyja lábra tud állni, hogy képes elhagyni az ágyát, hogy talán szembe tud szállni az életét lassanként elszívó betegséggel, de Rini és a néző is érzi, hogy ez nem egy örömteli esemény, hogy itt valami nagyon nem stimmel, hogy ez a jelenet valami bizarr és hátborzongató módon természetellenes. Hogy talán az ablaknál álló nő mégsem Rini anyja. És akkor a lány mögötti ágy felől ismét megszólal anyja csengőszója… 

Joko Anwar horrora, a Satan’s Slaves (Pengabdi Setan, 2017) ehhez hasonló válogatott szemétségekkel ficánkolja be magát a bőröd alá: gondosan felépített, hideglelős atmoszférával, jól felrajzolt karakterekkel és okos, alattomos szituációkkal alapoz meg a rettenetnek, végig elkerülve az olcsó hatáskeltés (öncélú gore, jump scare) eszközeit. Bár az indonéz filmgyártás az utóbbi években már a nemzetközi porondon is feljövőben van, sosem gondoltam volna, hogy 2018-ban majd egy ilyen kifinomult, elegáns és érett horrorral tarolják le a túlhype-olt amerikai vetélytársakat – persze az, hogy technikailag és stilisztikailag gond nélkül állják a sarat az újvilági társdarabokkal, a The Raid-filmek korában már kicsit sem meglepő, az operatőri munkától a díszlettervezésig minden első osztályú.  

A horror általában akkor igazán jó, ha a borzalom nem kívülről, teljesen idegen entitásként érkezik, hanem kezdettől fogva gonosz, fekete karmokkal kapaszkodik a szereplők lelkivilágába, múltjába, társadalmi-kulturális hátterébe, belső konfliktusaiba. Egy ifjú pap hitválságába (Az ördögűző), egy család gyászába (Ne nézz vissza!, The Babadook), egy nő szexuális rokkantságába (Iszonyat), egy fiatal fekete történelmileg belé nevelt faji szorongásaiba (Tűnj el!). Ezt a fontos alapvetést felejtik el rendre az utóbbi évek agyonhype-olt műfaji darabjai, amelyek vagy egyáltalán nem (Démonok között), vagy csak a horrorkoncepcióról teljesen leválasztva (Hang nélkül) használják ki a karakterdrámai lehetőségeket. 

A Satan’s Slavesben már kezdettől nyilvánvaló, hogy a kárhozat eredendően jelen van a főszereplők életében, bár akkor még nem tudjuk, miért, és honnan ered. Az alapvetően boldog, szerető családra súlyos árnyékot vet az anya elsorvadása, amely lelkileg és anyagilag is megviseli a férjet és a gyerekeket: a ház mintha lassanként a nővel együtt pusztulna le, a betegség mételyként mérgezi a mindennapokat és a jövőbe vetett hitet, a gondoskodás nyomasztó rutinná válik. Mind ismerjük azt a toposzt, amikor a szereplők megérkeznek a komor vidéki kastélyhoz vagy erdőbéli vityillóhoz, amely már ránézésre is egy szellem/démonjárta halálcsapda, és minden sötét sarka, nyikorgó ajtaja, nevető ablaka azt üvölti, hogy takarodj innen, vagy megdöglesz. A szereplők jellemzően nem olyan okosak, mint a nézők, és csak azért is bemennek, Rininek és családjának azonban meg sem adatik a választás luxusa: ők nem megérkeznek ide, hanem itt élnek. Ráadásul nem is a ház, hanem önmaguk elől kellene menekülniük. 

Miután az anya végül meghal, a gyerekek egyre több és egyre durvább természetfeletti jelenségre lesznek figyelmesek, és mind bizonyosabbá válik, hogy az anyának valami köze van hozzájuk, hogy a család múltjában régóta lappang valami sötétség és gonoszság, amely végre elérkezettnek látja az időt, hogy felfedje magát, és elvegye a jussát. 

A Satan’s Slaves bátran zsonglőrködik szellemekkel, zombikkal, szektásokkal, átkokkal, megszállással, rémálmokkal, ráadásul az események mögött meghúzódó rejtélyen is csavar néhányszor – és lehet, hogy ez elsőre túl soknak tűnik, hogy ez alapján az egész valamiféle erőltetett, posztmodern grindhouse-baromságnak hangzik, de Anwar meglepő természetességgel és fegyelmezettséggel fésüli egybe ezeket a koncepciókat egy következetesen végigvitt cselekménybe és abszolút komolyan vehető, félelmetes atmoszférába. Ebben segít a nyugatinál spirituálisabb/babonásabb indonéz kulturális háttér is: kevesebb kötelező játékidőt kell eltölteni a szereplők természetfelettivel kapcsolatos hitetlenkedésével és kétségével, nekünk pedig az is üdítő változatosságként hat, hogy az ördögűzési praktikák kivételesen nem szenteltvíz-fröcskölésben és Biblia-olvasásban merülnek ki. 

Direkt nem ezzel kezdtem, nehogy valakit eltántorítson, de a Satan’ Slaves előtörténete kicsit kacifántos: afféle soft-rebootja, egyben előzménye az azonos című, 1980-as kultikus indonéz horrornak, amelyet meg Don Coscarelli 1979-es Phantasmja ihletett – vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a Phantasmból lopták, annak nem hivatalos remake-e. Ha nem láttad az eredetit, semmi gond: ugyan az utolsó jelenetet nem igazán fogod érteni, de annak a 2017-es sztori szempontjából nincs is semmi jelentősége, teljesen elhagyható lenne, egyedüli funkciója, hogy hidat képezzen a két film között. Szóval ha szereted a műfajt, semmilyen ürügyed, kifogásod nem lehet rá, hogy kihagyd a Satan’s Slavest – az utóbbi idők egyik legjobb horrorát. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!