Amikor a Sebezhetetlen 2000 végén mozikba került, a legelején egy gyorstalpaló feliratozás informálta a nézőt a képregényekről és a képregénygyűjtés jelenségéről - akkoriban még sehol sem volt a mai szuperhős-őrület. Az egy dolog, hogy a Vasemberre, az MCU nyitányára nyolc évet kellett várni, de még az első X-Ment is csak pár hónapja mutatták be. Azóta sokat változott a világ, és érdekes kérdés volt, hogy vajon Shyamalan (aki közben megjárta a karrierpoklot, és visszajött belőle) is változott-e vele. A Sebezhetetlen meglehetősen visszafogott sikert aratott csupán, így az eredeti folytatás-tervek mind elhaltak, az Üveg pedig már egy egészen más popkulturális közegben valósult meg, amely nyilvánvalóan hatással is volt rá.
Nem tudom, mi lehetett Shyamalan eredeti elképzelése, de lefogadom, nem az, hogy az első filmben bemutatja a hőst, a másodikban (Széttörve) a gonoszt, a harmadikban (helyben vagyunk) meg egyszerűen egymásnak ereszti őket. Ennél ugyanis a Sebezhetetlen egy sokkal okosabb, kifinomultabb, drámaibb film: egy egyszerű kisemberről szól, aki széthulló családját próbálja kisebb-nagyobb lelkesedéssel összetartani, és aki elsősorban a fia szemében hős, a többi alig számít. Hasonlóképpen, a horror irányába kacsingató Széttörve is az önfelfedezésről regélt a műfaji felszín alatt.
Ez a motívum az Üvegben is megvan, ahogy Dunn (Willis) és Kevin/a Szörny (McAvoy) elfogása után egy pszichiáter (Sarah Paulson) megpróbálja meggyőzni őket és harmadik betegét, a 19 éve benyugtatózva tartott Elijah-t (Jackson), hogy szuperképességeik csupán tévképzetek. De ez itt inkább csak egy átlátszó, sem tematikai, sem feszültségszempontból nem túl meggyőző időhúzás, amelyet Shyamalan azzal igyekszik feldobni, hogy folyamatosan a szuperhős-képregények szabályairól és hatásmechanizmusairól magyaráz a karaktereken keresztül. Ez lehetne akár egy ravasz metanarratíva csírája is, de persze nem az, csupán felszínes okoskodás – olyan nézőknek, akik ezt ma már kenik-vágják (kicsit az volt az érzésem, mint amikor Ernest Cline a Ready Player One-ban elmagyarázta a hülye olvasónak, hogy mi az a Star Wars), egy olyan filmestől, aki láthatóan semmivel sem tud többet a témáról, mint közel húsz évvel ezelőtt. (Mennyivel élvezetesebb volt a Széttörve az efféle felesleges maszlag nélkül…)
Nyilvánvaló, hogy Shyamalan nagyon szeretne hozzátenni valamit a szuperhős-őrülethez, hogy ő is látja, Amerika (meg a fél világ) teljesen rá van kattanva a jelmezes igazságosztók mítoszára, ebben pedig óriási financiális és kreatív lehetőségek rejlenek. Maradjunk az utóbbinál: az Üveg egy szerény, 20 milliós film, vagyis tökéletes pozícióban van ahhoz, hogy áttörje a gigaköltségvetéssel és fél évszázados ikonokkal dobálózó blockbusterek korlátait, és ravasz, merész, szubverzív, érett, röviden: valami egészen, üdítően más legyen.
És itt jön a klasszikus shyamalani csavar: nem más. Legfeljebb olcsóbb, és nem is feltétlenül csak pénzügyi értelemben.
A játékidő java részét kitevő pszichiátriai jelenetsor elsősorban azért olyan unalmas, mert az Üveg elején már minden szereplőt készen kapunk. Dunn, Kevin és Elijah karakterei a korábbi filmjükben zenitjükre értek, mindent tudunk róluk, nincs hová fejlődniük, nincs megoldatlan konfliktusuk, ismerjük a céljaikat, nem állnak jelentős új kihívás előtt – leszámítva Dunn és Kevin esetében a fizikai megütközést, de arra már a huszadik perc körül, az elfogásuk előtt sor kerül (ez az első húsz perc egyébként a film messze legélvezetesebb, legjobban szerkesztett része). Dunn különösen érdektelen, nincsen semmilyen személyes cselekmény- és érzelmi szála, csupán egy egybites, szürke jófiú, az meg kezdettől egy alapvető és érthetetlen konceptuális probléma, hogy Elijah magas intelligenciája miért számít szuperképességnek. Vagyis a főszereplők nagyjából annyira izgalmasak, mint a Marvel-hősök a Végtelen háborúban – de míg ott a Russo-testvérek azzal hidalták át ezt a problémát, hogy Thanost állították középpontba, addig Shyamalannak nincs semmilyen mentőötlete.
Aztán jön a nagy finálé, a várva-várt összecsapás, és végleg szétesik minden. Shyamalan lapos, inspirálatlan akciójelenetekkel operál, és hanyag, de ami még rosszabb, teljesen felesleges csavarokat erőltet a történetbe (az egyiknek nagyjából fél percig van bármi jelentősége, mielőtt mindenki egy vállvonással továbblép). Igaz, kétségkívül van egy merész és meglepő húzása, de egyrészt akkorra már mindegy, másrészt rögtön utána kiderül, hogy csak a végtelen számú potenciális folytatásnak akarta vele feldobni a labdát.
A szomorú konklúzió az, hogy az Üvegnél nem csak látványosabb, pénzesebb, grandiózusabb szuperhősfilmek vannak a mainstream csúcsmezőnyében, hanem okosabbak, szubverzívebbek, merészebbek, érettebbek is. Akkor meg mi értelme volt az egésznek? Közel két évtizede dédelgetett álomprojektnek ez meglehetősen kiábrándító.