A harmincas éveik elején/közepén járókat jó esetben már nem ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, amelyek korábban. A féktelen italozást és kábszizást felváltja a család és a munkahelyi mókuskerék kettőse. Pontosan így vannak ezzel David Bruckner The Ritual című filmjének főszereplői is. Egy ötfős baráti társaság azon morfondírozik egy kocsmában, hogy a mindennapokból kitörve hol rúgják ki közösen a ház oldalát. A "menjünk el Hollandiába, és kurvára szívjunk be" helyett egyikük egy kellemes, ugyanakkor megerőltető svédországi hegyi túrázást vet fel, amit első körben nagyjából mindenki el is vet. Az élet azonban úgy hozza, hogy a túra kiötlőjét egy vegyesbolti rablás a másvilágra küldi. A megfogyatkozott csapat közös barátjuk emlékére való tekintettel ügy dönt, mégis elmennek túrázni a festői svéd hegyekbe. A megpróbáltatásaik egy hibás döntést követően pont ott veszik kezdetüket, ahol a járt útjukat kénytelenek feladni a járatlan, ám rövidebb kedvéért. Az erdőbe vezető új ösvény pedig gyorsan elkezdi felőrölni idegrendszerüket és belső szerveiket.
David Bruckner otthonosan mozog a horror műfajában, és ami talán még fontosabb, érti is a működési elveit. Remekül alkalmazza az elődöktől ellesett kliséket, amelyeket saját filmes univerzuma és atmoszférája felépítésére használ. Okkultizmus, pszichoterror, mitológia és az ismeretlentől való félelem egy remekül felépített egységként forr össze a kezei között. Szerencsére az atmoszféra megteremtése nem csupán abból áll, hogy a képernyőt gyanútlanul bámulva beugrik a néző pofájába valami rémség egy hirtelen felindulásból elkövetett zenekari felhördülés kíséretében, vagyis szó sincs itt olcsó ijesztgetésről és bazári mutatványokról. A film minden egyes képkockája, vágása és zenei hangjegye tudatosan, finoman és kitartóan emeli pulzusunkat az egekbe. Így aztán egy pillanatig sincs az az érzésünk, hogy bárhol is üresjáratba futnánk. Amikor már éppen lankadni kezd a figyelmünk, rögtön történik valami, amitől újra kitágul a pupillánk.
Ezek az eszközök a hangulat megalapozásán túl a dramaturgiai hibák elfedését is szolgálják, ugyanis Bruckner minden igyekezete ellenére a szereplők közötti kapcsolatrendszer több helyen, főleg a film első felében, kissé laposra és erőltetettre sikeredett. A menekülés közbeni viszonyok átrendeződését az egyik főszereplőt övező tragédia és az abból fakadó törvényszerű nézeteltérések generálják, ezekkel viszont igazából sem a néző, sem maguk a szereplők nem tudnak mit kezdeni. A karakterek itt is a már megszokott személyiségi és vérmérsékleti építőkockákból adják ki a válaszokat az útjukba álló nehézségekre. Megvan a kövérkés lusta hisztigép, a macsós megoldóember, a kissé skizoid félőrült és az egyetlen szereplő, aki képes legyőzni a saját félelmeit, és ha csak minimális karakterfejlődés árán is, de átlépni az elé gördülő akadályt.
A fentiek tükrében nehéz eldönteni, hogy a finálé után azért van az embernek hiányérzete, mert teljesen felesleges, vagy mert egyszerűen csak rosszul építették fel. A szörny és a hozzá kapcsolódó extrák megjelenésekor (értsd, amikor teljes egészében láthatóvá válik) ugyanis a film eddig egekig magasztalt tartalmi és hatáselemei, a barát elvesztése okozta bűntudat, a gyávaság és a bűnbakkeresés teljesen elpárolog, és a szereplőkre váró mitikus CGI-borzalom percenkénti megmutatására korlátozódik. Ez nemcsak a hátralévő perceket redukálja nullára, hanem a komplett előzményt is, ami nagy kár, mert ebben a filmben sokkal több lehetőség volt, mint amennyit végül kiaknáztak.
A The Ritual kapcsán szokás felemlegetni az 1999-es év legnagyobb marketinges és szerzői hazugságának számító Blair Witch Project című gennyhalmazt, pedig sokkal több hasonlóságot mutat Neil Marshall 2005-os The Descentjével. A rendező (és persze Adam Nevill, az eredeti novella írója) a nőket férfiakra, a barlangot erdőre, a központi drámát, a család elvesztését pedig egy barát halálára cserélte. Az egyetlen gond, hogy Marshall mind a drámában, mind a horrorban rejlő lehetőségekkel sokkal jobban sáfárkodott. De ez ne riasszon el senkit, mert a The Ritual így is egy nagyon jól elkészített film, amely bőven kiemelkedik az elmúlt pár év horrorfilmes terméséből - igaz, nincs nehéz dolga.